jún
Mi pedig előre mentünk, és hajóra szállva Asszoszba utaztunk, hogy ott vegyük fel Pált, mivel így rendelkezett; odáig ugyanis gyalog akart jönni. 14Mikor Asszoszban ránk talált, felvettük a hajóra, és Mitilénébe mentünk. 15Onnan tovább hajóztunk, és a következő napon eljutottunk Khioszig. Másnap befutottunk Számoszba, az ezt követő napon pedig elmentünk Milétoszba. 16Pál ugyanis már előzőleg úgy döntött, hogy Efezus mellett csak elhajózik, hogy ne kelljen időt töltenie Ázsiában. Sietett, hogy lehetőleg pünkösd napjára Jeruzsálembe érkezzen.
Apcsel 20, 13-17
Mai igeszakaszunkban egy egyszerű úti leírást hallhattunk. Pál apostol immáron a harmadik missziói útján halad egyik városból a másikba, azzal a szándékkal, hogy bizonyságot tegyen az Úr Jézusról, új gyülekezeteket alapítson, és a már korábban létre jött közösségeket bátorítsa! Lukács, a könyv írója azonban nem csupán az egyes helyszínekről ad pontos leírást számunkra, hanem olyan fontos részleteket is elénk tár, amelyekből mind a mai napig épülhetünk. A mai istentiszteleten két ilyen apró, mégis fontos üzenettel rendelkező momentumra figyeljünk.Az első üzenet kulcsmondata így hangzik: „Mi pedig előre mentünk, és hajóra szállva Asszoszba utaztunk, hogy ott vegyük fel Pált, mivel így rendelkezett, odáig ugyanis gyalog akart menni.”
Pál apostol, a sokféle igehirdetés, utazás és élmény közepette úgy döntött, hogy egy rövidebb útszakaszon gyalog szeretett volna menni. A Tróász és Asszosz közötti utat gyalog is, de hajóval is meg lehetett tenni, azonban a hajóút időben hosszabb volt, mint a gyalogos, mert egy nagyobb kerülőt kellett tenni a vízen. Pál azonban, valószínűleg nem csupán időt szeretett volna nyerni, hanem sokkal inkább úgy érezte, jót tenne neki egy ilyen magányos séta.
Eddigi utazásaiban is, de az aktuális harmadik missziói úton is igen komoly élményekkel gazdagodott, volt mit átgondolnia. Voltak áldott találkozások, csodatételek, megtérések. Efézusban például hosszú időn keresztül egy iskolában tanított, amely által nagyon sokakhoz eljutott az evangélium. De ugyanezen a helyen Isten úgy megáldotta Pált, hogy még a testén lévő kendőket is elvitték az emberek a betegekhez, és sokan az ő ruhái által gyógyultak meg régi betegségeikből.
Persze nem mindenki fogadta őt szeretettel, hiszen volt, akinek Pál igehirdetése anyagi veszteséget okozott. Gondoljunk csak az efézusi ötvösökre, akik aranyból készítettek kis bálványokat, Artemisz templomokat, és mivel Pál a bálványimádás ellen felemelte a hangját, komoly ellenállásba ütközött. Tróászban pedig az Eutikhosszal történt baleset árnyékolta be szolgálatát. Ismerős lehet a történet, amikor a későre nyúló istentisztelet közben elalvó fiú kiesett az ablakon, és bár sokan halottnak hitték, Pál ráborult, átölelte, és a gyermek magához tért. Ezért is jó, hogy reformátor elődeink olyan templom épületeket építettek, amelyekben nem lehet az ablakba ülni, mert még ha egy-egy hosszabb idehirdetésen el is aludna valaki közülünk, a padokból nem lehet nagyot esni.
Pál tehát, úgy érezte, hogy szüksége van egy kis csendre, magányos sétára, amely alatt átgondolhatja az elmúlt időszak élményeit, dolgait. Alkalom volt ez a séta az önvizsgálatra, átgondolhatta, mi az, amit jól csinált, és mi az, amit elrontott. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy bár egyedül volt, mégsem ment magányosan. A gyalogút közben volt ideje arra, hogy az Úrra figyeljen. A csendben, a társaság nélküli órákban egészen letisztulhattak gondolatai, és meghallhatta a Lélek szavát. Így aztán nemcsak értékelt, hanem készült is a folytatásra.
Kedves Testvérek! Pál apostolnak ez az apró, de megörökített gyalogtúrája azt üzeni számunkra, hogy időnként, nekünk is érdemes hasonlóan cselekednünk. Nagyon fontos, hogy legyenek olyan óráink, amelyekben megtörjük a hétköznapok menetrendjét, és egy kicsit elvonulunk. Nyilván, különböző élethelyzetekből jövünk, van, aki egyedül él, más csak szűk családi körben mozog, de azért olyanok is vannak közöttünk, akik idejük jelentős részét társaságban, emberek között töltik, és nehezen tudják megteremteni az ilyen egyedül létet.
De az bizonyos, hogy mindenképpen szükségünk van az ilyen alkalmakra. Hiszen nemcsak Pál, hanem például maga az Úr Jézus is gyakorolta ezt a szokást. Mielőtt Jézus elkezdte volna munkásságát, 40 napra elvonult a pusztába, hogy egyedül lehessen, és Mennyei Atyjára figyelhessen. Tudta, hogy le kell tisztáznia gondolatait, és fel kell készülnie arra, hogy teljesíthesse megváltó küldetését. De később is, több alkalommal is megemlíti a Szentírás, hogy Jézus magányosan elvonult, hogy imádkozzon, csendben legyen, egyedül készüljön a következő nap eseményeire.
Mai első üzenetünk tehát erre biztat bennünket is! Teremtsünk magunknak olyan időket, amelyekben egyedül vagyunk, és csendben, Istenre tudunk figyelni. Ha úgy érezzük, hogy otthon nincs erre lehetőség, akkor menjünk ki a kertbe, a természetbe, és szánjunk időt arra, hogy letisztuljanak gondolataink. Értékeljünk egy-egy napot, hetet, és készülünk fel a következőkre. Meg lehet ezt tenni egy sétával, de alkalmas lehet erre a kedves fotel a nappaliban, vagy a konyhánk, teljesen mindegy.
Persze mondhatnák sokan, hogy ők egyedül élnek, csendben vannak. De az sem mindegy, hogy az egyedüllétben mivel foglalkozunk. A Tv nézés közben nem tudunk elcsendesedni, mint ahogy a kerti munkálatok közben sem sikerül ez mindenkinek. A múltkor megpróbáltam fűnyírás közben gondolkodni, imádkozni, de egyszerűen nem ment. Attól, hogy valaki egyedül él, még nem biztos, hogy rászánja magát az ilyen minőségi időkre.
Nagyon fontos, hogy az ilyen alkalmakat nekünk kell megteremtenünk magunknak. Senki más nem fog odajönni, és nem fogja megmondani, hogy most maradj csendben, most imádkozz, most menj el sétálni, mint ahogyan Pálnak se mondta ezt senki. Ő döntött így, mert érezte, hogy szüksége van rá. Ha mi is vágyunk a csendre, az egyedül, mégis Istennel töltött minőségi időre, akkor nekünk kell megteremtetünk hozzá a megfelelő teret és az alkalmas időt. Nem lehet másra fogni, és mindenféle kifogást keresni, szánjuk rá magunkat, és meglátjuk, a javunkra fog válni.
A csendes, magányos séta után azonban azt is megmutatja az apostol példája, hogy a Krisztushoz tartozás másik létformája mégiscsak a közösség. Pál nem magányos hősként szolgált, hanem időről időre társakkal vette körül magát. Mert bár szüksége volt az egyedüllétre, a történet folytatásából kiderül, hogy a gyalogút után, Asszoszban, ismét csatlakozott szolgatársaihoz. A közösség sok helyzetben áldás volt számára. Volt, amikor erősítették, bátorították, előfordult, hogy fizikailag védték meg, vagy ellátták a sérüléseit, gondoskodtak a testi-lelki szükségleteiről, gondozták az általa plántált gyülekezeteket, és ami a legfontosabb volt, imádkoztak érte.
Az Úr Jézus munkásságában is felismerhető ez a fajta közösség igény. A magányos pusztai böjt után tanítványokat gyűjtött maga köré. Éveken át szinte életközösségben voltak a 12-vel. De olyan különleges alkalmak is voltak, amikor csak két-három, közelebbi tanítvány társaságára vágyott. Pétert, Jakabot és János több alkalommal is magával hívta, hogy egy-egy különleges helyzetben legyenek mellette. A közösség tehát számára is fontos volt, és amint Pál is ezt tette, Jézus is fontosnak tartotta, hogy együtt, lelki testvérekként végezzék a tanítványok a rájuk bízott küldetést.
Kedves Testvérek! Nekünk is szükségünk van társakra. És itt most nem elsősorban a házastársra, családtagokra, vagy a szomszédságra gondolunk, hanem elsősorban a lelki testvérekre, a közösség erejére. A Krisztushoz tartozók egyik legnagyobb erőssége az, hogy többen vannak, és számíthatnak egymásra. Az, hogy a gyülekezethez tartozunk, nem csupán azt jelenti, hogy ide járunk templomba, hanem azt, hogy mi, akik most itt vagyunk, meg sokan olyanok is, akik most nincsenek itt, össze tartozunk.
Ugyanabban az Istenben hiszünk, együtt hallgatjuk az Igét, együtt énekelünk, imádkozunk, együtt hordozzuk a gyülekezet anyagi dolgait, együtt készülünk az örök életre. Szükségünk van a hívők közösségére! Egyedül is hihetünk Istenben, de milyen jó, hogy nem vagyunk egyedül. Találkozhatunk itt, a templomban, meglátogathatjuk egymást, hiszen nem lakunk messze, de ha már nehezebben mozdulunk ki, akkor felhívhatjuk egymást telefonon, mert össze tartozunk, egy közösséget alkotunk.
Ne vegyük félvállról ennek a lehetőségét. Ha van rá módunk, éljünk a közösség áldásaival. Járjunk a közösségbe, és figyeljünk oda azokra is, akik valami miatt már nem járhatnak közénk. Figyeljünk oda időseinkre, betegeinkre, és azokra is, akik a kis gyermekük, munkájuk, vagy családjuk helyzete miatt nem lehetnek itt közöttünk. A mai, bezárkózó világban nagy ajándék az, ha van lelki közösségünk. Hitben élő társak, testvérek, akik imádkoznak egymásért, akik érdeklődnek a hogylétünk felől, akik bátorítanak, vigasztalnak minket, ha bajba kerülünk, és akik együtt örülnek velünk, ha valamiért van okunk a hálaadásra.
Kedves Testvérek! Megszentelt egyedüllét, és áldott közösség. Pál apostol mai utazásából ezt a két fontos dolgot vihetjük magunkkal. Vegyünk példát róla, illetve kövessük ebben az Úr Jézus hasonló példáját is, mert így lesz áldott életünk, és így fogjuk tudni teljesíteni az Isten által ránk bízott küldetést. Ha kell, változtassunk napi rutinunkon, időbeosztásunkon, ha szükséges, hozzunk áldozatokat, de mindenképpen szánjunk időt az Úrral való csendességre, és a közösségi, egymást erősítő alkalmakra. Ámen.