máj
1Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idején, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, 2és ezt kérdezték: Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt. 3Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet. 4Összehívott minden főpapot és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak. 5Azok ezt mondták neki: A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: 6„Te pedig, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.”
7Ekkor Heródes titokban hívatta a bölcseket, és gondosan kikérdezte őket, hogy mikor jelent meg a csillag, 8majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: Menjetek el, és kérdezősködjetek a gyermek felől; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt!
9Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak napkeleten, előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. 10Amikor ezt látták, igen nagy volt az örömük. 11Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. 12Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba. Máté 2,1-12
1Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, 2és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.A kegyelmi ajándékok sokfélesége és a gyülekezet egysége
3A nekem adott kegyelem által mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondoljátok magatokat többnek, mint amennyinek gondolnotok kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint.
9A szeretet ne legyen képmutató. Róma 12,1-3;9
Kedves Testvérek!
Az idei imahetünk a karácsonyi történetből veszi a központi üzenetet, ahogyan hallottuk is a lekció olvasásakor. Az Úr Jézus földre érkezésének estéjét tárja elénk a Szentírás, és abban is azt a mozzanatot emeljük most ki, amelyben a csillagot követve a napkeleti bölcsek is megérkeztek a jászolhoz. Bölcsek, pásztorok, Mária és József, mind ott voltak a megszületett Messiás körül. Hiába a sokféle háttér, hiába a különböző neveltetés, kulturális közeg, mind együtt adtak hálát az Istennek a megérkezett gyermekért.
Idilli ez a kép, hiszen jól megtanultuk, jól megszoktuk életünk során, ám ha jobban belegondolunk, egyáltalán nem volt olyan természetes, hogy ezek az emberek ilyen módon, és ilyen helyzetben találkoztak, sőt együtt ünnepeltek.
Hiszen két olyan kísértés is felmerülhetett a jelenlevők szívében, amely megronthatta volna ezt a közösséget. A római levélből olvastam egy igeszakaszt, amely rámutat arra, hogy az ilyen típusú egységet, áldott közösségeket, kapcsolatokat milyen dolgok szokták tönkre tenni. Mai istentiszteletünkön vegyük sorra ezt a két ma is létező kísértést, és vizsgáljuk meg az igében, hogy milyen megoldást mutat erre Pál szavain keresztül a Mindenható Isten!
Az első kísértés, amely ott lehetett a betlehemi szereplők szívében, az a nagyképűség volt. Így figyelmezteti Pál a rómabelieket: „ne gondoljátok magatokat többnek, mint amennyinek gondolnotok kell…” Azt hiszem, amikor a napkeletről érkező tudósok beléptek a barlangistállóba, elállhatott a szavuk, de nem a szépségtől, a meghitt hangulattól, vagy az ott terjengő illatoktól, hanem attól, hogy hogyan születhetett meg ilyen körülmények között a zsidók királya. És látva Józsefet és Máriát, vagy rátekintve a nyáj mellől érkező pásztorokra, jogosan gondolhatták volna magukat feljebb valónak náluk.
De talán a pásztorok is hasonlóképpen érezték magukat. Látva a bölcseket, elfoghatta volna őket az irigység, és a maguk nyers modorában cifra gondolatok is átfuthattak a fejükön, amelyekben a bölcsekről rosszat, magukról pedig jót gondoltak volna. Mit akarnak itt ezek? Azt hiszik, azért, mert gazdagok, mindent megtehetnek?
A másik kísértés pedig, amely szintén kárt okozhatott volna az ünneplő közösségben, az a képmutatás volt. Amikor az ember másnak akar látszani, mint ami valójában. „A szeretet ne legyen képmutató” – mondja Pál. Ez a kísértés is felmerülhetett a betlehemi estén. Meglátva a bölcsek kincseit, a pásztorok kivetkőzhettek volna önmagukból, és elkezdhettek volna nyájasan, hízelgő módon viselkedni, hátha ők is kaphatnak némi támogatást. Megpróbálhatták volna megmutatni a szebbik arcukat, és megjátszhatták volna magukat. És a bölcsek is megtehették volna ezt. Képmutató módon letehették volna az ajándékaikat, mintha jól éreznék itt magukat, aztán pedig szörnyülködve is hazamehettek volna, mint akik még soha nem jártak ilyen megalázó körülmények között.
Nagyképűség, és képmutatás. Ezek a kísértések bizony ott voltak Jézus születésekor a jászol körül. Azonban az is kiderül, hogy miért nem erről szól a karácsonyi történet. Pál egy olyan választ ad elénk a római levélben, amely a napkeleti bölcseket és a betlehemi pásztorokat is megóvta ezektől a dolgoktól.
Azt mondja ugyanis az apostol a fejezet elején: ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.
A bölcsek és a pásztorok Jézus születésekor hozzá igazodtak. Krisztushoz. Nem az elvárásaikhoz, nem a társadalmi rangokhoz, nem önmaguk kényelméhez vagy önbizalmához, hanem a megszületett Messiáshoz. A csillagot követve megérkeztek a betlehemi jászolhoz, és számukra Jézus volt a lényeg, ő volt az ünnepelt, ő volt a középpontban. És mivel Krisztushoz igazodtak, egymáshoz is közelebb kerültek. Krisztusnál találkoztak, és jól érezték magukat együtt. Mindenki olyan ajándékot hozott, amilyet tudott. Mindenki a saját szavaival, énekével, hangszerével dicsérte az Istent. Így jöhetett létre az a sokszor lefestett, és sokat emlegetett közösség, amely először találkozhatott a földre jött Megváltóval.
Kedves Testvérek!
A mai estén, ökumenikus alkalmon vagyunk együtt, amely arra hivatott, hogy a keresztyén felekezetek között lévő egységet erősítsük. Mi is itt vagyunk, az Úr Jézus körül, és talán bizonyos értelemben számunkra is szépnek, jónak, idillinek tűnhet ez a ma este. Én még soha nem voltam például ökumenikus istentiszteleten úgy, hogy kint világos lett volna, sütött volna a nap. Mindig télen, sötétben, hideg estéken szoktunk így találkozni. De valljuk meg őszintén, hogy bár nem vagyunk haragban, szót értünk egymással, és ugyanabban az Istenben hiszünk, az említett két kísértés a mi gyülekezeteink között is kísértés lehet.
Előfordulhat például, hogy egyikünk többnek gondolja magát a másiknál. Akarva-akaratlanul is hasonlítgatják az emberek a katolikusokat a reformátusokhoz, a görögöket a rómaiakhoz, és a különböző egyházakat, felekezeteket a többihez. Talán mindenki tudna olyan dolgot mondani, amiben jobbnak érzi magát a másiknál. Az egyiknek díszesebb a temploma, a másiknak több papja van, a harmadiknak sokkal több az egyházfenntartást fizető híve, a negyediknek több alkalma van, az ötödiknek intézménye, a hatodiknak szép kertje. Látva egymás munkáját, szolgálatát, gyülekezetét, felmerülhet bennünk a kísértés, hogy bizonyos dolgokban többnek, jobbnak gondoljuk magunkat a másiknál.
De a másik kísértés is előjöhet. A képmutatás. Amikor megjátsszuk magunkat. Olyanoknak akarunk látszani, amilyenek nem vagyunk. Szebbet, jobbat akarunk mutatni, mint ami a valóságban van. A kirakatot akarjuk szépíteni, a belső értékek erősítése helyett. Nagyokat mondunk a magunk gyülekezetéről, hitéről, úgy, hogy a valóság kevésbé díszes.
Úgy gondolom, testvérek, hogy a közös szolgálat, és az egy Istenben való hitünk arra kötelez bennünket, hogy próbáljuk meg elkerülni ezeket a kísértéseket. Ahhoz, hogy ne gondoljuk magunkat többnek, mint a másik, és ne essünk bele a képmutatás csapdájába, egyetlen dolgot kell tennünk.
Ahogyan a napkeleti bölcsek és a betlehemi pásztorok Jézus mellett találkoztak, hozzá érkeztek meg, úgy mi is nála találhatunk áldott közösségre. Ha az Isten vezetését követjük, és a Megváltó lábainál gyűlünk össze, akkor egymáshoz is közelebb fogunk kerülni. Ha az Úr Jézus lesz a lényeg mindnyájunk számára, akkor nem akarjuk majd hasonlítgatni magunkat egymáshoz, hanem Krisztus lesz a mérce, ő lesz az etalon, és hozzá fogunk igazodni.
A magunk helyzetéből, jelenlegi állapotából lépjünk hát mindnyájan az Úr Jézus irányába, és akkor egységben, és szeretetben szolgálhatjuk Urunkat. Őt, aki testté lett, szolgált, szenvedett, meghalt majd pedig feltámadt, hogy mindnyájunkat megmentsen, és örök életre, vele és egymással való örök közösségre hívjon. Ha valóban benne hiszünk, és ő áll életünk, és egyházunk középpontjában, akkor reménység szerint nem csak itt, földi utunkon fogunk találkozni, hanem az örök életben is. Az Isten országa egy nagy örökké tartó ökumenikus istentisztelet lesz. Szóval, ha már úgyis, ott is együtt leszünk, akkor legyőzve az említett kísértéseket, már itt, földi utunkon is legyünk egymással áldott szeretetközösségben, mint akik Istennek megváltott gyermekei, és egymásnak valóban testvérei. Ámen.