aug
11Nóé életének hatszázadik évében, a második hónap tizenhetedikén: fölfakadt ezen a napon a nagy mélység minden forrása, megnyíltak az ég csatornái, 12majd negyven napon és negyven éjen át ömlött az eső a földre. 13Ugyanazon a napon bement Nóé és Nóé fiai: Sém, Hám és Jáfet meg Nóé felesége és fiainak három felesége a bárkába, 14és velük együtt mindenféle vadállat, mindenféle jószág, mindenféle csúszómászó, amely csak csúszik-mászik a földön, és mindenféle repdeső állat: az összes madár és egyéb szárnyasok. 15Kettő-kettő ment be Nóéhoz a bárkába mindenféle élőlényből. 16Hím és nőstény ment be minden élőből; bementek, ahogyan Isten Nóénak parancsolta. Az ÚR pedig bezárta Nóé mögött az ajtót.
17Amikor már negyven napja tartott az özönvíz a földön, annyira megnövekedett a víz, hogy nekifeszült a bárkának, és az fölemelkedett a földről. 18A víz egyre áradt és növekedett a földön, úgyhogy a bárka a víz színén úszott. 19A víz egyre erősebben áradt a földön, és elborította a legmagasabb hegyeket is mindenütt az ég alatt; 20sőt, még tizenöt könyöknyit áradt a víz azután is, hogy elborította a hegyeket. 21Elpusztult minden élőlény, amely a földön mozgott: madár, jószág és vadállat, a földön nyüzsgő minden egyéb élőlény és minden ember. 22Minden meghalt, aminek orrában az élet lehelete volt, és ami a földön élt. 23Eltörölt az Isten minden élőt, ami a föld színén volt, embert és állatot, csúszómászót és égi madarat. Mindent eltörölt a földről, csak Nóé maradt meg, és azok, akik vele voltak a bárkában. 24A víz százötven napig áradt a földön.1Isten azonban nem feledkezett meg Nóéról, sem azokról a vadállatokról és jószágokról, amelyek vele voltak a bárkában. Szelet bocsátott Isten a földre, és a víz apadni kezdett. 2Bezárultak a mélység forrásai és az ég csatornái; nem esett több eső az égből. 3Azután a víz egyre jobban visszahúzódott a földről, és százötven nap múlva leapadt a víz. 4A bárka pedig a hetedik hónap tizenhetedik napján megfeneklett az Ararát hegységben. 5A víz állandóan fogyott a tizedik hónapig. A tizedik hónap első napján láthatókká váltak a hegyek csúcsai.
6Negyven nap múlva kinyitotta Nóé a bárka ablakát, amelyet csinált, 7és kiengedett egy hollót. Az újra meg újra kirepült és visszatért, amíg föl nem száradt a víz a földről. 8Kiengedett egy galambot is, hogy lássa: vajon leapadt-e a víz a föld színéről. 9De a galamb nem tudott leszállni, ezért visszatért hozzá a bárkába. Víz borította ugyanis az egész földet. Ő pedig kinyújtotta a kezét, megfogta, és bevette magához a bárkába. 10Várakozott még újabb hét napig, és ismét kiengedte a galambot a bárkából. 11Estére megjött hozzá a galamb, és íme, már egy leszakított olajág volt a csőrében. Ebből tudta meg Nóé, hogy leapadt a víz a földről. 12Várakozott még újabb hét napig, és kiengedte a galambot, de az már nem tért vissza hozzá. 13A hatszázegyedik esztendőben az első hónap első napjára fölszáradt a víz a földről. Ekkor Nóé eltávolította a bárka fedelét, és látta, hogy már fölszáradt a föld. 14A második hónap huszonhetedik napjára felszikkadt a föld.
Nóé hálaáldozata
15Ekkor így szólt Isten Nóéhoz: 16Jöjj ki a bárkából feleségeddel, fiaiddal és fiaid feleségeivel együtt!1Mózes 7,11- 8,16
Kedves Testvérek!
Tegnap este egy háromnapos sorozatot kezdtünk el Nóé története kapcsán, melynek első szakasza a meghívott emberről szólt. Arról hallhattunk, hogy Isten figyelmeztette az emberiséget a közelgő ítéletre, esélyt adott nekik a megtérésre, Nóét viszont, aki szoros kapcsolatban volt vele, személyesen is meghívta a bárkába. Elkészítette az ő megmenekülésének útját, sőt, rá nézve szeretteit is meghívta a túlélésre. A mai napon haladjunk tovább a történetben, és a meghívott ember után nézzük meg, hogyan is vált az özönvíz során a korábban annyira engedelmes és Istenhívő Nóé egy igazán türelmetlen emberré.
Tegnap ott hagytuk abba a történetet, hogy Mózes beszállt a bárkába, családjával, szeretteivel, és az Isten által odarendelt állatokkal együtt, Isten pedig bezárta mögöttük az ajtót. A bibliai leírásból nagyon pontosan kiderül, hogy mi is történt ezt követően. A Szentírás azt mondja, hogy a beszállást követően csak a hetedik napon érkezett meg az özönvíz. Vagyis az első hét napon semmi nem történt. A család bent ült egy óriási, sötét hajóban, ami teljesen el volt szigetelve a külvilágtól, ajtó, ablak zárva volt, és várták a vizet. Lehet, hogy a környékbeli emberek gúnyolódtak, lehet, hogy jött az asszony, hogy drágám, miért is jöttünk be ide? Lehet, hogy jöttek a fiúk, a menyek, hogy papa, ezért dolgoztunk, ezért jöttünk?
Bizonyára már ekkor megindult a türelmetlenség. A hetedik napon aztán végre megérkezett az özönvíz. Nem egy nagy vihart, egy kiadós esőt kell elképzelnünk, hanem olyan áradást, amelyben fentről is, és lentről is jön a víz. Fölfakadtak a mélység forrásai, és megnyíltak az ég csatornái, tehát mindenhonnan ömlött a víz. Ekkor már talán dörömböltek a bárka ajtaján, kiabáltak, sikítoztak a kívül maradók, hogy engedjék be őket, bent pedig talán már azt várták, hogy minél hamarabb elcsendesedjen a kívülről jövő hangzavar. 40 napon és 40 éjszakán át jött a víz, és időközben a bárka is felemelkedett helyéről.
Azért 40 nap eső nem kevés. Mi most éppen várjuk az esőt, örülnénk, ha esne néhány napon keresztül, de lehet, hogy a 4.-5. napon már türelmetlenek lennénk, és azért imádkoznánk, hogy most már elég, most már álljon el. Nóé és családja 40 napig hallgatta az esőt, és várták, hogy mikor lesz vége. A leírás szerint a víz az eső elállta után még 110 napig áradt, és csak utána kezdett el apadni. Vagyis ekkor már összesen 157 napja a bárkában voltak bezárva. 157 nap, az több, mint 5 hónap, majdnem fél év.
Fél év alatt azért sok minden történhetett odabent is. Ahogyan az elején a vizet várták, 157 nap alatt legtöbbször abban reménykedhettek, hogy valamikor vége lesz már az esőnek, az áradásnak. Beszűkültek a hétköznapjaik, nehezen lehetett kibírni egymást is ennyi időn keresztül, anyós, menyek, fiúk, sógornők, sok-sok gonddal járó állat, jószág, és az öregember, aki miatt egyáltalán beszálltak.
Aztán megindult az apadás. A 224. napon újra láthatóvá váltak a legmagasabb hegycsúcsok, de mivel az ablakot ekkor még nem nyitották ki, ezt ők nem tudhatták. Aztán eltelt újabb 40 nap, és még mindig nem történt semmi. Eddig sem lehetett egyszerű a túlélés, de ekkor ír először a Szentírás arról, hogy Nóé türelmetlenül kinyitotta a bárka ablakát, és kiengedett egy hollót. Érdekes, hogy Isten nem mond neki ilyesmit, nem javasolja neki, hogy nézzen szét, Nóé a saját kezébe veszi az irányítást, nem vár tovább az Úrra, hanem kinyitja az ablakot. Ez az ablak egészen a bárka tetején volt, és valószínűleg nem sokat lehetett belőle látni, vagy inkább csak felfelé nézhettek, de az egészen bizonyos, hogy a bárka közvetlen környezetét, a földfelszínt a nagy magasság miatt nem lehetett túl jól látni.
Nóé kiküld egy hollót, majd egy galambot, hátha hoznak valamit, vagy hátha nem is jönnek vissza, ami azt jelentené, hogy le tudtak szállni valahol. A madarak azonban visszajöttek. Eltelt újabb egy hét, majd ismét megpróbálkozott a galambbal, a madár pedig ekkor már hozott egy faágat. Végül, újabb egy hét után ismét kiengedte a galambot, az pedig már nem is tért vissza. Ekkor, 314 nap után távolította el Nóé a bárka fedelét, és ekkor tudta jobban megvizsgálni, mi a helyzet odakint. Az Úr azonban még ekkor sem engedte ki őket, hanem csak a 371. napon, vagyis több, mint 1 év után mondta azt Nóénak, hogy jöjjön ki a bárkából szeretteivel és az állatokkal együtt.
Láthatjuk tehát testvérek, hogy bár Isten jól kitervelte a megmenekülés útját és módját, a bárkába zárt ember mégis türelmetlenül viselte a hosszú utat. A végén már maguktól nyitották ki az ablakot, saját kis mérőeszközökkel próbáltak információt szerezni a külvilágról, és nem vártak türelmesen az Úrra, aki tulajdonképpen csak és kizárólag őket mentette meg az egész emberiségből.
Látva ezt a történetet három üzenetet fogalmazzunk meg. Az első tény, amit megállapíthatunk az özönvíz történetéből az az, hogy mi emberek, sokszor vagyunk türelmetlenek Istennel szemben. Mi is, ahogy Nóé, vagy a vele lévők tették, feltesszük a kérdéseinket: Mikor lesz már vége? Mikor lesz már vége az aszálynak? Mikor jön már az eső? Mikor áll már el az eső? Mikor lesz már hűvösebb? Mikor lesz melegebb? Mikor lesz már vége a betegségnek? Mikor szabadulunk már meg a járványtól? Mikor lesz már vége az otthoni veszekedéseknek? Mikor nem kell már gondoznom a rászoruló családtagomat? Mikor lesz már végre biztos az anyagi helyzetem? Mikor lesz már vége a szenvedésnek, vagy mikor zárul már le végre kilátástalan életem? Rövidíteni szeretnénk a próbákat, rövidíteni szeretnénk a nehéz időket.
A második üzenetünk az, hogy az ablak nem véletlenül van zárva. Isten nem rakatott panoráma erkélyt a bárkára, mindössze egy ablakot készíttetett a bárka tetejére. Majd ha szól, azon kinézhetnek. És mit csinál Nóé? Idő előtt kinyitja az ablakot, nézelődni akar, és madarakkal kísérletezik. Ha Isten azt ígéri, hogy megszabadít, és megment, ne akarjunk kukucskálni. Ne várjuk türelmetlenül, hogy mi lesz, majd mindent a maga idejében megtudunk. Ne keressük a jövőt a horoszkópokban, a sorsjegyekben, ne tegyük próbára az Urat mindenféle jel kéréssel.
Mert a hit pontosan arról szól, hogy be van zárva az ablak. Vagy ha ki is nyitom az ablakot, csak felfelé, Isten felé tudom kinyitni. Csak Őt látom, csak hozzá szólhatok, csak tőle kérhetek reménységet. Ha nagyon szeretnénk tudni, hogy mikor lesz már vége valamilyen próbának, vagy mi lesz a következő életszakaszunkban, ne nyitogassuk türelmetlenül az ablakot, hanem bízzuk rá magunkat Istenre.
Harmadjára pedig azt üzeni számunkra az Úr, hogy amikor mi még bezártságban érezzük magunkat, amikor türelmetlenül, vagy értetlenül várjuk a jövőnket, Ő már akkor készíti a szabadulást. Több mozzanat is erre utal a történetből. A 8. fejezet elején olvassuk, hogy: Isten azonban nem feledkezett meg Nóéról, sem azokról az élőlényekről, akik vele voltak a bárkában. Szelet bocsátott Isten a földre, és a víz apadni kezdett. Bezárultak a mélység forrásai és az ég csatornái, és megszűnt esni az eső az égből. Vagyis Isten nemcsak a pusztítást vitte végbe, hanem a szabadítást is készítette. Először elzárta a csapokat, majd pedig a szél által elkezdte a szárítást. Nyilván olyan mértékű volt a vízmennyiség, hogy idő kellett ahhoz, hogy a föld felszáradjon. Aztán később, eljött az a pillanat is, amikor az Ararát hegyén megfeneklett a bárka. Ezt is az Úr rendezte el, hogy épp ott, épp a kiszálláshoz alkalmas területen álljon meg a bárka. Végül pedig, bár Nóé már szó szerint ki készült, küldözgette a madarakat, nézegette a földet, de Isten volt az, aki kihívta Nóét a bárkából. És mivel az ajtót az özönvíz kezdetekor az Úr zárta be, valószínűleg kinyitni is csak ő tudta. És amikor a föld felszáradt, és minden készen állt az Úr terve szerint, Isten kiengedte a megmentett embereket és állatokat, akik hálát adva jöttek ki az egy évig tartó kényszerű fogságból.
Higgyük el, Testvérek, Isten azóta sem változott. Ma neked is és nekem is üzeni: Nem feledkezem meg rólad, és azokról, akik veled vannak. Én készítettem el neked a szabadulás útját, én vittelek be a bárkába, hidd el, ki is foglak engedni onnan. Majd én tudom a sorját, majd én szólok, ha kijöhetsz, majd én vigyázok rád, amíg más veszély leselkedne rád. Amikor kell, majd elzárom a csapokat, amikor kell, majd szelet bocsátok a földre, amikor kell, majd megállítom a csónakot, és amikor kell, majd kinyitom azt az ajtót. Ne félj, ne izgulj, amíg a kezemben vagy, addig biztonságban vagy.
Ne légy türelmetlen, ne akarj kikukucskálni a réseken, ne siettess, majd én tudom, hogy mikor mire van szükséged a megmeneküléshez.
Kedves Testvérek! Ilyen Istenünk van. Meghív bennünket és szeretteinket a biztonságot adó bárkába, és amikor mi kételkedünk, vagy türelmetlenkedünk, Ő akkor is higgadtan és szeretettel már készíti a szabadulás útját. Ezt tette az Úr Jézusban is, a kereszten, aki szintén átélte az elhagyatottság érzését, de harmadnapon érte is lenyúlt a Mennyei Atya, és elhengerítette a sírjáról a követ, feltámasztotta Egyszülött Fiát.
Hát mi is bízzuk rá magunkat, és várjuk türelmesen az Ő szabadítását úgy, ahogy a 37. zsoltár is mondja: Légy csendben és várj az Úrra! Ámen.