aug
„Boldog ember az, aki az URat féli, sok örömöt talál parancsolataiban.”
Zsoltárok 112,1
Kedves Testvérek! Mindnyájan szeretnénk boldogok lenni. Keressük a boldogságot a házasságban, a munkában, céljaink elérésében, és sok minden másban is. Sokszor mégsem találunk rá, vagy ha rá is találunk, csak ideig, óráig kapunk belőle néhány falatot. Mai istentiszteletünkön a 112. zsoltárra figyelve nézzük meg, hogy mit tanít az Ige arról, hogy hogyan lehetünk boldogok. A zsoltár több versét is kielemezhetnénk ebben a témában, ma azonban csak az első verset nézzük meg, amely így szól: Boldog ember az, aki az Urat féli, sok örömöt talál parancsolataiban. Vagyis aki sok örömöt talál Isten parancsolataiban, az boldog ember lehet.
Első hallásra furcsának tűnhet ez a kijelentés, hiszen a parancsolat, az általában valamilyen kötelező jellegű dolog, amit be kell tartani. Ami pedig kötelező, abban nem nagyon szoktuk az örömünket lelni.
Vegyük például az iskolába járás dolgát. Hamarosan kezdődik az új tanév, amit sok gyermek nagyon vár. Ilyenkor még általában nagy a lendület, szívesen találkoznak a barátokkal, örömmel írnak, olvasnak egy kicsit. A probléma néhány héttel később kezdődik, amikor már nem azért járnak iskolába, mert élvezik, vagy mert vágynak oda, hanem azért, mert kötelező. Vajon hány családban lehet ilyenkor a reggeli veszekedés fő tárgya az, hogy: de miért kell iskolába menni? És jön a bölcs válasz: Azért, mert kötelező. És ami kötelező, az ránk van kényszerítve. Mennyivel másabb lenne a helyzet, ha mindenki csak akkor járna iskolába, amikor szeretne? Bizonyára nem lenne túl eredményes az oktatási rendszer.
A kérdés tehát az, hogy miként lehet örömöt lelni egy olyan dologban, ami egyébként parancsként van előttünk? Hogyan lelhetjük örömünket Isten parancsolataiban?
Az erre utaló bibliai történetek alapján azt mondhatjuk, hogy az Istennek való engedelmesség, az Isten parancsainak betartása jó esetben nem kényszer, hanem belülről fakad. Aki szívből cselekszi a jót, az Isten akaratát, annak ez nem kényszerítés, hanem hálából fakadó odaszánás. Az ilyen embert nem kell számon kérni, nem kell neki megparancsolni, hogy mit mondjon, mit tegyen, vagy hogyan élje meg a hitét, mert olyan szoros kapcsolatban van az Úrral, hogy Ő segít neki abban, hogy mikor mit kell tenni, mondani.
Nézzünk néhány bibliai példát az ilyen magatartásra!
Eszünkbe juthat először is József személye, aki gyermekkorában rabszolgasorba került, majd pedig Egyiptomban lett a fáraó első embere. Élete során sokfelé megfordult József, de az mindig egyértelmű volt számára, hogy Isten akaratát szeretné teljesíteni. Számára nem volt kétséges a becsületesség, a szorgalom, mindig kereste Isten vezetését, és ezért kapott olyan sok áldást az Úrtól. Nem kényszerből tette a jót, hanem ez a hitéből, Istennel való kapcsolatából fakadt. Számára természetes volt az Úrnak való engedelmesség, ezt pedig mindenki észrevette.
Vagy gondoljunk az újszövetségi apostolokra, akik Jézus mennybemenetele után Jeruzsálemben, és máshol is hirdették az Úrról szóló örömhírt. Péter és János örömmel beszéltek Jézusról, a nagytanács pedig börtönbe záratta, majd halálosan megfenyegette őket. Amikor azonban kiszabadultak, újra bizonyságot tettek az Úrról, és nem féltek az ítélettől. Ők maguk fogalmazták meg ennek az okát: „nem tehetjük meg, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” Mivel ismerték Jézust, mivel látták a csodáit, és feltámadása után is találkoztak vele, egyszerűen természetes volt számukra, hogy beszélnek róla másoknak. Mivel nem kényszerből, hanem szívből szolgálták az Urat, így örömüket lelték a bizonyságtételben, és nem tudtak nem beszélni Jézusról.
De ha egy kicsit visszalépünk az időben, szintén a tanítványoknak beszélt arról Jézus, hogy mit jelent az őszinte, szívből jövő szeretet. „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” Vagyis a tanítványi lét magában hordozza azt, hogy szeretem a másikat is. Aki Krisztushoz tartozik, az nem parancsra szeret, az nincs rákényszerítve, hogy elfogadja, eltűrje a másik embert, hanem egyszerűen a hitéből fakad, hogy képes szeretni embertársait. Mivel megtapasztalta, hogy őt mennyire szereti az Úr, ő is kész odaadóan, szívből szeretni. Az ilyen ember örömét leli a szeretetben.
Ez a szeretet pedig leginkább kétféle módon mutatkozhat meg. Lehet szeretni először is a beszéddel. Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj: mondja Jézus. És valóban. Milyen jó érzés az, amikor valakit őszintén tudunk szeretni a szavainkkal. Amikor kicsordul belőlünk egy szeretetteljes mondat. Amikor nemcsak megjátsszuk magunkat, hanem szívből kedveskedünk egymásnak szavainkkal. Jakab apostol beszél arról, hogy milyen nagy dolog az, ha valaki meg tudja fékezni a nyelvét a gonosz beszédtől. Hát még az milyen nagy ajándék, ha az ember képes a szép beszédre, a jó szavakra.
Mai zsoltárunk is arra bátorít minket, hogy leljük örömünket abban, hogy Isten parancsolatait teljesítjük, vagyis leljük örömünket például a szép, kedves beszédben. Milyen sokat jelentene a házastársunknak, ha nemcsak számon kérnénk, kritizálnánk, hanem dicsérnénk, bátorítanánk. Ki fogja ezt megtenni, ha mi elmulasztjuk? Vagy milyen sokat épül az a gyermek, akihez kedvesen szólnak otthon, aki nemcsak a parancsokat, az elvárásokat hallgatja a szüleitől, hanem dicséretet, biztatást, és szeretetet is kap? És milyen csodálatos lenne, ha a mellettünk megöregedő szeretteinket, szüleinket, szomszédjainkat a szavainkkal is tudnánk szeretni! Ők is szomjaznak az elismerésre, a megnyugtatásra, arra, hogy valaki elmondja nekik, hogy hálás azért, amit kapott tőlük, szükség van rájuk, és nem volt hiábavaló az életük.
És ide tartozik a szép beszédstílus is. Az, hogy megszabadulunk a trágár beszédtől. Az efézusi levélben írja Pál, hogy „Semmiféle bomlasztó beszéd ne hagyja el a szátokat, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” Vajon a mi szavaink mennyire építőek? Vagy inkább lehúzzák a másikat? Milyen lehet hallgatni a káromkodásainkat, indulatos hangnemünket? Az ige arra indít bennünket, hogy próbáljunk meg fejlődni ezen a téren is, beszéljünk őszinte szeretettel egymáshoz.
A beszéd mellett pedig, másodszor tettekkel is teljesíthetjük Isten akaratát. A gazdag ifjú tette fel sokunk kérdését: mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Szeretett volna tenni valamit az örök életért. De amikor Jézus azt mondta neki, hogy menj el, oszd szét a vagyonodat, és kövess engem, akkor az ifjú szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. Készek vagyunk-e tenni valamit? Persze nem azért, hogy bejussunk a mennyországba, mert azt úgysem tudjuk kiérdemelni. De tudunk-e jót tenni másokkal, örömmel? Meg tudjuk-e élni tetteinkkel Isten szeretetét? Tudunk-e önként, áldozatot hozni a másikért, tudunk-e szívesen, örömmel segíteni? Nem azért, hogy viszonozzák, nem azért, hogy jobb színben tüntessük fel magunkat, hanem csak úgy, szeretetből, jószívűségből?
Mi is lehetünk jó emberek. Lehetünk segítőkészek, akiket meg lehet keresni. Akik nem húzzák a szájukat, ha valamit kérnek tőlük, hanem örömmel tudnak jót tenni, mert tudják, ez a küldetésük, és hiszik, meg lesz a jutalma. Máté evangéliumában olvashatunk arról, hogy Jézus az utolsó ítélettel kapcsolatban tanítja az övéit a jó cselekvésének következményéről. „Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek az országot, amely készen áll számotokra a világ kezdete óta. 35Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, 36mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. 37Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? 38Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? 39Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? 40A király így felel majd nekik: Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.”
Ha jót teszünk valakivel, akkor az Úrral teszünk jót. Ha örömünket leljük abban, hogy megtartjuk Isten parancsolatait, és szeretjük egymást szavakkal, tettekkel, akkor Isten nevére hozunk dicsőséget.
Ezt tette maga az Úr Jézus is, amikor földi küldetésében szüntelenül csak jót tett másokkal. Gyógyított, tanított, felemelt, segített, bátorított, végül pedig az életét adta azért, hogy teljesítse Isten akaratát. Az Ő áldozata miatt vagyunk mi is képesek a jóra, a neki tetsző életre. Hát tegyük meg, ami rajtunk múlik, és ha valóban boldogok szeretnénk lenni, akkor örömmel teljesítsük Isten parancsolatait. Szeressünk örömmel, beszéljünk szeretettel, és tegyük a jót szívünkből, hogy legyünk Mennyei Atyánknak áldott, engedelmes és boldog gyermekei. Ámen.