nov
26Akkor Dávid megkérdezte a mellette állóktól: Mi lesz a jutalma annak, aki megöli ezt a filiszteust, és megmenti Izráelt a gyalázattól? Mert ki ez a körülmetéletlen filiszteus, hogy gyalázni meri az élő Isten seregét? 27A nép pedig elmondta neki is szóról szóra, hogy mi lesz a jutalma annak, aki levágja Góliátot. 28Amikor a legidősebb bátyja, Elíáb hallotta, hogy Dávid az emberekkel beszélget, haragra gerjedt Elíáb, és ezt mondta: Minek jöttél ide, és kire bíztad azt a néhány juhot a pusztában? Tudom, hogy szeretsz hősködni, és mindig valami rosszban töröd a fejed. Csatát akarsz látni, azért jöttél ide! 29Dávid ezt felelte: Ugyan mit követtem el? Hiszen csak beszélgetek! 30Azután odafordult valaki máshoz, és tőle is ugyanazt kérdezte. A hadinép pedig ugyanúgy válaszolt neki, mint azelőtt. 31Amikor híre ment, hogy mit beszél Dávid, jelentették Saulnak, ő pedig magához rendelte. 32Dávid ezt mondta Saulnak: Senki se csüggedjen el emiatt, elmegy a te szolgád, és megvív ezzel a filiszteussal. 33De Saul ezt mondta Dávidnak: Nem mehetsz el, hogy megvívj ezzel a filiszteussal, mert még fiatal vagy, ő pedig harchoz szokott ember ifjúkora óta.
34Dávid azonban így felelt Saulnak: Pásztor volt a te szolgád apja juhai mellett, és ha jött egy oroszlán vagy medve, és elragadott egyet a nyájból, 35utánamentem, leterítettem, és kiragadtam a szájából. Ha pedig ellenem támadt, megragadtam a szakállánál fogva, leterítettem és megöltem. 36Leterítette a te szolgád az oroszlánt is, a medvét is: úgy jár majd ez a körülmetéletlen filiszteus is, mint azok, mivel csúfolta az élő Isten seregét. 37Azután ezt mondta Dávid: Az ÚR, aki megmentett engem az oroszlán és a medve karmától, meg fog menteni ennek a filiszteusnak a kezéből is. Saul így felelt Dávidnak: Hát menj, az ÚR legyen veled!
Tegnap este Dávid történetén keresztül arról hallottunk, hogy milyen az, amikor megpróbálják velünk elhitetni, hogy értéktelen az életünk. Dávid életében többször is volt erre próbálkozás. Apja is alulértékelte, bátyjai is megvetették, de még királya, Saul is lenézte, amikor Dávid a Góliát elleni harcra jelentkezett.
Dávid azonban nem a körülötte élők véleményét vette alapul, hanem azt, hogy Isten eddig is vele volt, és ha Ő vele van, akkor nincs számára lehetetlen. Nem gondolta magát értéktelennek, hanem Istenre nézett, és benne látta meg saját erejét is.
Ma este egy másféle nézőpontból vizsgáljuk meg a tegnap hallottakat. Arról szeretnék ma este beszélni, hogy mit jelent az áldozat szerep. Dávid, az imént felsorolt vélemények között dönthetett volna úgy, hogy belehelyezkedik az áldozat szerepbe. Hiszen semmibe sem nézték. Siránkozhatott volna szomorúan a mezőn, amikor minden testvérével jobban bántak, mint vele, és apja a többieket sokkal inkább emberszámba vette, mint őt. Vagy mondhatta volna például, amikor a mezőről hazahívták, hogy Sámuel prófétával találkozzon, hogy köszöni szépen, nem kér a felkenetésből. Nem akar ő király lenni, hiszen ő csak egy egyszerű pásztorfiú.
És később, amikor a testvéreit látogatta meg a csatában, miután rászóltak, elbújhatott volna szégyenében, és mondhatta volna, hogy őt senki sem szereti. Sőt, áldozatnak érezhette volna magát amiatt is, hogy felkenetése után még 20 évig menekülnie kellett Saul elől, bár már hivatalosan ő volt a király. Micsoda értelmetlennek tűnő küzdelem lehetett számára az a két évtized, amikor élete körülményei folyamatosan változtak. Sokszor menekült, heteken, hónapokon át barlangokban bujkált, bolondnak tetette magát, és küszködött az életben maradásért. Saul büszkeségének ő volt a legnagyobb áldozata.
Az áldozat szerep így működik. Ér minket valamilyen támadás, történik velünk valami negatív dolog, mi pedig feltesszük a kezünket, megadjuk magunkat, és keservesen, nagyokat sóhajtozva szenvedünk. Úgy érezzük, hogy igazságtalanság történt, és mi csak áldozatok vagyunk, de közben semmit sem akartunk tenni azért, hogy jobb legyen a helyzetünk. Előfordulhat például, hogy úgy érezzük, a körülmények áldozatai vagyunk. Jött a covid, jött a háború, mi pedig azt látjuk, hogy amíg idáig elég volt a fizetés, a nyugdíj, most már nem az. Mindennek felment az ára, mi pedig áldozatok vagyunk. Jól elbántak velünk. Vagy lehet, hogy a betegségben találjuk meg áldozat szerepünket. Miért pont én? Miért nem egy másféle betegségben szenvedek? Miért nem valami olyan betegségünk van, ami gyógyítható, vagy javítható, vagy nem ilyen kellemetlen? Tehetetlennek érezzük magunkat, és reménytelennek gondoljuk helyzetünket. Jól elbántak velünk a gének, mi is megörököltük szüleink betegségeit, és milyen rosszul jártunk. Aztán áldozatként érezhetjük magunkat családtagjaink miatt is. Pszichológusok is sokat emlegetik az úgynevezett „apa-sebet”, ami arra utal, hogy sokak életében van olyan rossz minta, amit az apja mutatott neki. Egy függőség, alkoholizmus, indulatkezelési problémák, agresszió, szóbeli, vagy tettleges bántalmazás, amelyek mind különböző sérüléseket okoznak az emberben. Mi pedig rájuk mutogatunk. Visszafelé tekintünk, és a szüleinket, nagyszüleinket hibáztatjuk bizonyos dolgokért. Miért vettek fel hitelt, miért adták el a házat, miért nem taníttattak, miért neveltettek bennünket inkább a nagyszüleinkkel, miért hoztak olyan döntést, amilyet? Mi miattuk nem vagyunk jobb helyzetben, mi csak áldozatok vagyunk. Még komolyabb dolog, amikor a házasságban érezzük ugyanezt. Amikor elkönyveljük magunkban, hogy mi rosszul jártunk a feleségünkkel, férjünkkel. Ha nem lenne ott a másik, minden könnyebb lenne. Ha nem lenne annyi elvárása, kevesebbet veszekednénk. Ha jobban teljesítene otthon, akkor sokkal boldogabbak lennénk. Ha ő kedvesebb és figyelmesebb lenne, biztosan közelebb éreznénk magunkat egymáshoz. Ha többet foglalkozna a gyerekekkel, nem hisztiznének annyit. Úgy érezzük, minket csak kihasználnak, mi csak robotok vagyunk, akivel a másik nagyon jól jár. Mindenért ő a hibás, mi pedig csak áldozatok vagyunk, akik a másik miatt szenvednek a házasságban. Aztán olyan is van, hogy valaki a munka áldozata. Muszáj vállalni a hosszú műszakot, vagy a túlórát, nem számít a fáradság, kell a pénz. Ha a munkahelyen végeztünk, jöhetnek az otthoni dolgok. Nincs megállás, nincs pihenés, nincs idő a házastársra, vagy a gyermekekre, mert meg kell csinálni a kertet, a gyümölcsöst, rendbe kell tenni a házat, a garázst, fel kell újítani valamit, el kell végezni egy feladatot. Mi pedig nem is akarunk kimászni ebből a mókuskerékből, mert ha megállunk, szinte rosszul érezzük magunknak, és azt hisszük, haszontalanok vagyunk.
És beszélhetünk még az egyház áldozatairól is. Sajnos az is előfordulhat, hogy valaki egy gyülekezettel, vagy lelkésszel kapcsolatos negatív élménye kapcsán azt vallja, hogy ő az egyház áldozata. Őt valaki megbántotta, őt felállították a helyéről, neki nem dobtak be a postaládába a gyülekezeti újságból, őt nem dicsérték meg a nyilvánosság előtt, hozzá nem mentek el látogatóba, és ezért, inkább nem is megy többé a közösségbe. Inkább éli otthon a maga vallásosságát, mert ő áldozat. Vele jól elbánt az egyház.
Az élet sokféle területén kerülhetünk tehát az áldozat szerepbe. A kérdés az, testvérek, hogy szeretnénk-e mindig csak áldozatok lenni? Bele akarunk-e merülni az önsajnálatba, a szenvedésbe, vagy inkább megpróbáljuk vállalni a felelősséget, és saját küldetésünket?
Dávid nem akart áldozat lenni. És bár a családi háttér, a felkenetés, és a saját bűnök mind ilyen helyzetekhez vezették őt, ritkán fordult elő vele, hogy sajnáltatta volna magát. Ehelyett beleállt a küldetésébe, és ami rá volt bízva, azt hűségesen elvégezte.
Mit csinált egész gyermek és fiatalkorában? Hűségesen őrizte apja juhait. Nem kezdett el vergődni, siránkozni, hogy miért pont neki kell kimennie a mezőre, miért pont neki kell elvégeznie a juhok körüli munkákat, hanem tette, amit tennie kellett. Sőt, profi pásztorrá képezte magát. Ugyanis a pásztor munkában kifejezetten veszélyes és emberpróbáló feladatok is vannak, amelyekben nem mindenki tudna helyt állni. Mert amikor jönnek a vadállatok, hogy elejtsenek egy-egy juhot a nyájból, a pásztor feladata az, hogy megvédje az állományt. És Dávid, az évek alatt nagyon sokat fejlődött ebben. Megtanult védekezni a medvék, farkasok ellen. Volt, amikor elég volt a zaj keltés, a kiabálás, máskor azonban szemtől szemben meg kellett állni a vadállatokkal, és a saját életét is kockáztatnia kellett a nyáj épségéért. És mivel Dávid ezt vállalta, megtanulta használni a parittyát, ami, ha ügyes kezekben volt, halálos fegyvernek számított. A tudósok szerint, aki értett hozzá, az képes volt 200 méterről is eltalálni egy pénzérme nagyságú tárgyat. Dávid tehát, ahelyett, hogy áldozatként szenvedett volna a juhok mellett, odaadóan végezte feladatát, sőt, amit csak lehetett, megtanult a mezőn.
De hasonlóan viselkedett akkor is, amikor bátyjainak vitte az élelmet, és meghallotta Góliát istenkáromló beszédét. Dávid nyugodtan a háttérben maradhatott volna, és sajnálhatta volna magát, amiért ő csak egy kis pásztorfiú, a bátyjai pedig a király seregében szolgálhatnak. Ő azonban nem érezte magát a körülmények áldozatának, hanem előállt, bízott Istenben, és tudta, hogy ki kell állnia a filiszteus óriás ellen. Tisztában volt a képességeivel, és hitt Isten erejében, ezért bátran vállalta küldetését, és nagy győzelmet aratott ellenfelén.
És életének későbbi szakaszaiban is, a legtöbb esetben helyt állt a saját dolgaiban. Amikor bujdosnia kellett, vezette embereit, és türelmesen kivárta, míg Isten elkészítette az Ő idejét, és a trónra juttatta. Vagy amikor már királyként szolgált, akkor is az Úrra nézett, és ami rajta múlott, azt megtette népéért.
Kedves Testvérek! Nekünk is ez a feladatunk. Ne maradjunk benne az áldozat szerepben. Ne maradjunk benne az önsajnálatban, ne gondoljuk, hogy nekünk a legrosszabb a helyzetünk. Ne higgyük azt, hogy tehetetlenek vagyunk, és nincsen már küldetésünk, mert a körülményeink úgy alakultak. Isten minden helyzetben mellénk tud állni, és képessé tud tenni arra, amire elhívott. Ha egy betegségben kell megmutatnunk a hitünket, akkor az a feladatunk. Ha családi ellentétek és vitatkozások kereszttüzében kell irányt mutatnunk, akkor pedig az. A világ figyel minket. Nézik, hogy hogyan gyászolunk, hogyan éljük a családi életünket, figyelik, hogy miként bánunk a pénzünkkel, vagy mit teszünk a gyülekezetért. Ne aludjunk el az áldozat szerepben, hanem ébredjünk fel, és ami ránk van bízva, amit meg tudunk tenni, azt tegyük meg. Vállaljunk felelősséget a saját ügyeinkért. Ne akarjuk tehetetlenül kivárni, amíg valahogy rendeződik a helyzet. Igenis küldetésünk van, ahogyan Dávidnak is, élete minden szakaszában meg volt a feladata, küldetése.
Ezt a hozzáállást legjobban az Úr Jézus földi útjában ismerhetjük fel. Ő is sajnálhatta volna magát, amiért eleve meghalni jött a földre. Bizonyára mindvégig tudta, mi a küldetése, mégsem ezzel foglalkozott. Nem sajnáltatta magát, nem játszotta meg a nagy áldozat szerepét, hanem ami rá volt bízva, megváltó küldetését önként, szeretetből, és tökéletesen elvégezte. Saját magát adta, mert többet nem is adhatott volna, azért, hogy mi élhessünk, és vele örök közösségbe kerülhessünk. Nem nézte, hogy mennyit kell majd szenvednie, nem hátrált meg, amikor fizikailag is bántalmazták, leköpték, megostorozták, töviskoszorút nyomtak a fejébe, majd pedig keresztre feszítették, mert tudta, ez a küldetése, és felelősséget vállalt értünk. Így pedig nem egy negatív értelemben vett áldozat lett, hanem a szó legnemesebb értelmében lett igazi, tökéletes áldozat, aki kifizette értünk az árat.
Kövessük hát az ő példáját, ahogyan Dávid élete is erre mutatott az ószövetségben, lépjünk ki az áldozat szerepből, az önsajnálat és tehetetlenség érzéséből, és ami a mi dolgunk, a mi küldetésünk, azt bátran és kitartóan végezzük el, és az Úr bizonyára meg fogja áldani életünket. Ámen