ápr
32 Estefelé pedig, amikor lement a nap, hozzávittek minden beteget és megszállottat;
33 és az egész város összegyűlt az ajtó előtt.
34 Sokakat meggyógyított, akik különféle betegségekben sínylődtek, sok ördögöt is kiűzött, és nem engedte megszólalni az ördögöket, mivel azok ismerték őt.
35 Nagyon korán, amikor még sötét volt, felkelt, és félrevonult egy lakatlan helyre, és ott imádkozott.
36 Simon és a vele levők azonban utánasiettek,
37 és amikor megtalálták, így szóltak hozzá: Mindenki téged keres.
38 Ő pedig ezt mondta nekik: Menjünk máshova, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az igét, mert ezért jöttem.
39 És elment Galilea-szerte a zsinagógáikba, hirdette az igét, és kiűzte az ördögöket.Márk 1,32-39
Kedves Testvérek!
Az Úr Jézus kiment, korán reggel, a hajnali szürkületkor egy lakatlan helyre, és imádkozott. Olyan egyszerű és nagyszerű ez a recept a reggeli csendességgel kapcsolatban, mégis olyan nehéz ezt beleépíteni az életünkbe. És lehet, hogy hallva ezt a történetet néhányan már le is húztuk a rolót, mert ezt már hallottuk, ezt már tudjuk, azonban azt hiszem, ez egy olyan alapvető kérdése a hitéletünknek, amellyel időről-időre foglalkozni kell.
Eljátszottam a gondolattal, hogy felteszem a kérdést a vasárnapi istentiszteleten, hogy ki az, aki vasárnap reggel már az istentisztelet előtt is tartott csendességet? Vagy ki az, akinek valóságosan beleépült a mindennapi rutinjába az imádság, az igeolvasás? És most nem az 3 perces igeátolvasásra gondolok, hanem arra, amikor az ember elvonul, és közösségben vagyunk Istennel. Amikor szánunk rá időt, figyelmet, amikor kutatjuk az Ő akaratát, amikor gondolkodunk az igén, és azon, hogy Isten mit akar nekünk mondani.
Mert szép dolog a megtérés, csodálatos az a pillanat, amikor felismerjük, és megbánjuk bűneinket, és átadjuk a szívünket Istennek, de megmaradni a hit útján, és kapcsolatban lenni Istennel, az sokkal nagyobb kihívás ennél. Könnyű volt Ábrahámnak szövetséget kötnie Istennel, de vállalni a hosszú utat, vagy útra kelni, hogy feláldozza várva várt fiát, Izsákot, már sokkal nehezebb lehetett. Vagy könnyű volt a választott népnek elhagyni Egyiptomot, a szolgaság házát, de évekig vándorolni a pusztában, és naponként várni a mannát és a fürjeket, sokkal megpróbálóbb volt.
Melyikünk ne szeretne szorosabb kapcsolatot az Úrral? Melyikünk ne szeretne úgy igazán, őszintén kitárulkozni Isten előtt? Vagy melyikünk ne vágyna arra, hogy jobban megértse az Igét? Hogy személyes üzenetet kapjon Istentől. Hogy amikor olvassa a Bibliát, akkor legyen számára AHA élmény, amikor felkiált, hogy értem! Köszönöm, Uram, hogy személyesen hozzám szóltál.
Kedves Testvérek! Napi csendességünk kérdésében igen sokfélék vagyunk. Van, akinek már beállt egy bizonyos rendszer. Reggel, vagy este, hosszabb-rövidebb időt szánunk az igeolvasásra, imádságra. Van, aki folyton próbálkozik, de még nincs rendszeresség a csendes idejében. Ha jut idő, jut, ha nem, nem. Van, akiben még csak a vágy ébredt fel, hogy jó lenne a mélyebb Istennel való kapcsolat, de talán nem tudja, hogyan kezdjen hozzá, mit tehetne érte. És talán olyan is van közöttünk, aki még soha nem gondolkodott el azon, hogy erre bármi szükség volna. A mai istentiszteleten, nézzük meg részletesen, hogy az Úr Jézus hogyan tartott csendes időt, és mi kell ahhoz, hogy mi is, fejlődni tudjunk a hitéletnek ebben a szeletében!
Történetünkben 3 olyan hozzávalót ismerhetünk fel, amelyek közül valamelyikben, vagy akár többen is biztosan tudnánk még fejlődni.
- A csendességhez szükséges első hozzávaló az nem más, mint az áldozathozatal. E nélkül nem fog menni. Ha nem tudunk áldozatot hozni, akkor soha nem lesz mindennapi életünk része az Istennel való csendesség. Legtöbbször úgy marad el a napi csendesség, hogy valami más tölti ki az arra szánt időt. Nem bírunk felkelni, mert fáradtak vagyunk. Vagy éppen ellenkezőleg, már alig vártuk, hogy felkelhessünk, és elkezdhessük a tennivalóinkat. Be kell gyújtani, el kellett látni a jószágokat, hozzá kell látni a reggeli, az ebéd elkészítéséhez, meg kell hallgatni, el kell olvasni a híreket, maradt még valami, amit át kell néznünk a munkába indulás előtt, vagy el kell látnunk a ránk bízott gyermekeket, időseket. Ha szeretnénk Istennel közösségben lenni, ezek közül valamit be kell áldozni, vagy más időpontra kell tenni.
Ne gondoljuk azt, hogy az Úr Jézus nem hozott áldozatot a csendes óráért. Ha megnézzük a történet előzményeit, láthatjuk, hogy egy igen hosszú nap után kel fel Jézus hajnalban imádkozni. Előző nap Kapernaumban sok embert meggyógyított, ördögöket űzött ki megszállottakból, elment Péter házába és meggyógyította az anyósát, sőt, még estefelé is tömegeket vittek hozzá, hogy segítsen rajtuk. Egy rendkívül sűrű és fárasztó nap után Jézus nem lustálkodott, hanem hajnalban felkelt, kiment az alvó tanítványok közül, és elment egy lakatlan helyre imádkozni. Fáradt volt? Bizonyára. Magára vette az emberi test velejáróit, tehát ő is elfáradt. Mégis képes volt az áldozathozatalra.
Sokféle dologért vagyunk képesek áldozatot hozni. Munkáért, családunkért, kedvteléseinkért. A kérdés az, vajon az Istennel való csendességünkért tudunk-e, és akarunk-e bármiféle áldozatot hozni?
2. Az áldozathozatal mellett, a csendességhez másodjára megfelelő körülményekre is szükség van. Fontos a helyszín, és az idő. Jézus nem a tömegben imádkozott, nem is az ágyában, még csak nem is a reggeli közben a tanítványokkal. Egyedül elment egy lakatlan helyre, ahol senki más nem volt jelen. És az időpontválasztása is tökéletes. Akkor ment, amikor mások még nem voltak ébren, így aztán senki sem tudta megzavarni az Atyával való beszélgetését. Tudta, hogy a körülmények meghatározzák a csendességét.
Ne vegyünk félvállról csendességünk körülményeit! Ágyban fekve nem biztos, hogy tudunk koncentrálni az igére. Reggeli közben nem biztos, hogy bármi is megmarad bennünk az ige üzenetéből. Más mélysége van az imádságnak házi munka közben is, és más, hogyha mindent kizárunk, és csak Istenre figyelünk. Keressünk meg a magunk csendes, „lakatlan helyét”, ahol nem tereli el semmi a figyelmünket, ahol minden adott ahhoz, hogy Istenre figyelhessünk.
És teremtsük meg ehhez a megfelelő időpontot is. Jézus hajnalban tudta ezt megteremteni, de mindnyájunknak más az időbeosztása. Találjuk meg azt a fél órát, amikor a körülményeink adottak az Úrral való találkozáshoz.
3. Áldozathozatal, megfelelő körülmények, és harmadjára: igény, az Istennel való közösségre. Van-e igényünk arra, hogy együtt legyünk vele? Jézus mondhatta volna, hogy Ő szolgálatban van, csodákat tesz, gyógyít, ezért nincs ideje arra, hogy az Atyához imádkozzon. Isten Fiaként megpróbálhatta volna független hősként megoldani a napjait. Ő azonban tudta, hogy minden nap reggelén szüksége van az Atyával való szoros közösségre. Ahhoz, hogy a rá bízott feladatokat el tudja látni, létfontosságú volt számára a csendesség, a felkészülés.
Sokszor csodálkozunk, hogy miért nem jönnek össze a dolgaink. Miért vagyunk ingerültek, türelmetlenek, miért csüggedünk el a nap végére?
Csodálkozunk, pedig tudhatnánk, hogyha az Úrral indulnánk el, akkor talán sok minden másként alakulna, vagy mi másként reagálnánk ugyanazokra a dolgokra. Mégis, úgy gondoljuk, hogy elvagyunk mi nélküle is. Istentől függetlenül is megoldjuk a dolgainkat. Majd, ha ráérünk, akkor tartunk csendességet. De ha egy-két nap kimarad, az nem probléma.
Testvérek! Ha az Úr Jézusnak, Isten Fiának szüksége és igénye volt arra, hogy az Atyával szoros kapcsolatban legyen, hogy reggel imádkozzon hozzá, és figyeljen rá, mennyivel inkább szükségünk van nekünk is ugyanerre! Sok mindenre igényesek vagyunk. A kertünkre, a főztünkre, a kinézetünkre, a munkánkra, milyen fonákság lenne, ha éppen a lelki életünkre, az Istennel való kapcsolatunkra nem lennénk igényesek! Ne engedjük, hogy a gonosz félrevezessen. Ne hagyjuk, hogy elterelje a figyelmünket a legfontosabbról, az Úrral való közös időről!
4. Áldozathozatal, megfelelő körülmények, és igény az Atyával való közösségre. Ha ezek a hozzávalók megvannak, akkor csendességünk eredményeként egészséges küldetéstudatunk lesz. Ez a történet végkifejlete. Érdekes jelenetnek lehetünk tanúi, amikor a tanítványok megérkeznek Jézushoz. Nem azért jöttek, hogy imádkozzanak, ők akkor még nem tartottak csendességet reggelenként, hanem azért keresték meg Jézust, hogy szóljanak neki, munka van! Mindenki téged keres! -mondják neki kendőzetlen őszinteséggel. Mindenki téged keres! Benne van ebben a mondatban a csodálat, hiszen lenyűgöző élmény átélni, hogy Jézus milyen hatalommal változtatja meg emberek életét. De benne van ebben némi elvárás is. Mester, hát mit csinálsz te itt? Miért nem csinálsz valami hasznosabbat? Miért nem jössz, várnak rád az emberek, sok-sok beteget kell még meggyógyítanod ezen az új napon is.
Jézus azonban válaszában egyértelműen közli, hogy őt nem az emberi elvárások és igények vezetik. Neki az Atyától van küldetése! „Menjünk máshova, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az igét, mert ezért jöttem. És elment Galilea-szerte a zsinagógáikba, hirdette az igét, és kiűzte az ördögöket.”
Jézus tudta, mi a küldetése. Azért tudta, mert kész volt áldozatot hozni a mindennapi csendességért. Megkereste a megfelelő helyet, az alkalmas időt, hogy közösségben legyen Mennyei Atyjával. Volt igénye erre a kapcsolatra, és imádsága végére mindig nagyon jól tudta, hogy mi a küldetése, mit fog aznap elvégezni Mennyei Atyja dicsőségére.
Mindenki téged keres! Nagy kísértés lehet ez testvérek, életünk bizonyos szakaszaiban. Sokan keresnek bennünket, sokan várnak ránk. Van, hogy a gyermekeink, testvéreink, szüleink számítanak ránk, és mindig el tudnak látni valamilyen feladattal. Máskor a munkánkra van nagy szükség, mert van rá igény, van, amit el kell végeznünk. Az is előfordulhat, hogy a gyülekezetben szolgálunk valamilyen módon. Mindenki minket keres, mert szükség van ránk.
De vajon a sokféle tennivaló és elvárás közepette tudjuk-e, minden nap, hogy mi a valódi küldetésünk? Hogy mi az, amit Isten bíz ránk? Hogy azon a napon mit kell tennünk, merre kell mennünk, mire kell felkészülnünk? A hitben járó ember életében a mindennapi csendesség nem egy extra dolog, nem egy hobbi, hanem mindennapos „küldetés elkérés”. Amikor megállunk az Atya előtt, aki letisztítja a gondolatainkat, helyre teszi az érzéseinket, és igéje, Szentlelke által utat mutat számunkra arra a napra. Mert lehet, hogy egy nagy örömünk lesz aznap, lehet, hogy egy váratlan rossz hírt kapunk, előfordulhat, hogy beszélnünk kell majd valaki előtt róla, vagy éppen megvádolnak minket a hitünk miatt, sőt az sem kizárt, hogy életünk utolsó napja következik. Ahhoz, hogy ezekben a különböző helyzetekben helyt tudjunk állni, fel kell készülnünk. Ne akarjuk megspórolni az Istennel való csendességet, mert arra nekünk van a legnagyobb szükségünk.
Az Úr Jézus mindvégig szoros kapcsolatban volt Mennyei Atyjával, és ezért tudta véghezvinni a rá bízott küldetést. Még a Gecsemáné-kertben is, sőt a kereszten is Atyjához imádkozott, aki segített neki abban, hogy ne az emberi elvárásokat teljesítse, hanem Megváltó küldetését. Az ő halála és feltámadása által lehet nekünk is életünk, és Pünkösd óta Szentlelke által is közel jön hozzánk, hogyha lehetőséget teremtünk neki erre. Vizsgáljuk hát felül csendességünket, és lépjünk előre legalább egyet az áldozathozatalban, a körülmények dolgában, és az Atyával való kapcsolat igényében, hogy minden nap tisztában legyünk azzal, mire hív és mire küld bennünket a mi Szerető Istenünk! Ámen.