okt
1 Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Eredj, indulj tovább a néppel, amelyet kihoztál Egyiptomból arra a földre, amelyről megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy az ő utódainak adom.
2Mózes 33,1-17
2 Angyalt küldök előtted, és kiűzöm a kánaániakat, az emóriakat, a hettitákat, a perizzieket, a hivvieket és a jebúsziakat.
3 Bemégy a tejjel és mézzel folyó földre, de én nem megyek veled, mert keménynyakú nép vagy, és elpusztítanálak az úton.
4 Amikor meghallotta a nép ezt a kemény beszédet, gyászolni kezdett, és senki sem rakta magára ékszereit.
5 Mert az Úr ezt mondta Mózesnek: Mondd meg Izráel fiainak, hogy mivel keménynyakú nép, megsemmisíteném, ha velük mennék csak egy pillanatig is. Azért rakják le magukról ékszereiket, és majd meglátom, hogy mit tegyek velük.
6 Ezért nem hordanak ékszert Izráel fiai a Hóreb-hegytől fogva.
7 Mózes pedig fogta a sátrat, és a táboron kívül állította fel, messze a tábortól, és a kijelentés sátrának nevezte el. És mindenkinek, aki az Urat kereste, ki kellett mennie a kijelentés sátrához a táboron kívülre.
8 Valahányszor kiment Mózes a sátorhoz, az egész nép fölkelt, mindenki odaállt sátra bejáratához, és követte szemével Mózest, amíg be nem ment a sátorba.
9 Valahányszor bement Mózes a sátorba, leereszkedett egy felhőoszlop, és megállt a sátor bejáratánál: így beszélt Mózessel az Úr.
10 Amikor az egész nép látta, hogy ott áll a felhőoszlop a sátor bejáratánál, az egész nép fölkelt, és mindenki leborult sátra bejáratánál.
11 Az Úr pedig színről színre beszélt Mózessel, ahogy az egyik ember beszél a másikkal. Amikor visszatért a táborba, a szolgálatára rendelt ifjú, Józsué, Nún fia nem távozott el a sátorból.
Az Úr megmutatja dicsőségét
12 Majd ezt mondta Mózes az Úrnak: Nézd, te azt mondod nekem, hogy vezessem ezt a népet. De nem adtad tudtomra, kit küldesz velem. Pedig azt mondtad: Név szerint ismerlek téged, és elnyerted jóindulatomat.
13 Ha valóban elnyertem jóindulatodat, ismertesd meg velem a te utadat, hogy megismerjelek téged, és hogy elnyerjem jóindulatodat. Nézd, ez a nép mégiscsak a te néped!
14 Az Úr így felelt: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek?
15 Mózes erre mondta neki: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!
16 Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped elnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén.
17 Az Úr így szólt Mózeshez: Megteszem ezt is, amiről beszéltél, mert elnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek téged.
Kedves Testvérek!
Többen tudják a gyülekezetből, hogy évente egyszer általában el szoktam menni az xcc nevű túrára, ahol férfiakkal 3 napot töltünk az erdőben, egymásra és Istenre figyelve. Az első két alkalommal lelkész barátaimmal voltam, harmadjára innen, a gyülekezetből mentünk néhányan, negyedszer pedig a testvéreimet hívtam meg, hogy együtt éljük át ezt a különleges élményt. Az idén ősszel azonban azért nem mentem, mert nem akartam idegenekkel menni. Az erdei túrán ugyanis létfontosságú az, hogy kik az útitársaink. Fontos, hogy figyeljünk egymásra, támogassuk a másikat, és bármi gond legyen, tudjunk számítani társainkra. Volt már néhány olyan élményem, amikor egy-egy csapattag bomlasztotta a közösséget, csak nehezítette az utunkat, éppen ezért, ha most nem voltak megbízható társaim, hát nem mentem.
Életünk során számos helyzetben átélhetünk hasonlót. Amikor létfontosságú, hogy legyen mellettünk valaki, akit szeretünk, akire számíthatunk. Ezt a gyermeki igényt láthatjuk már az óvodában is. Amikor viszem a kisfiamat, látom, hogy a kisebbek, az újak elég nehezen válnak meg a szüleiktől. Úgy vannak vele, hogy szívesen maradnának ők az oviban, ha ott maradna velük anya vagy apa is.
De hasonló igényünkről adunk számot akkor is, amikor a házasság szövetségére lépünk. Amikor összeházasodunk a szerelmünkkel, úgy érezzük, hogy nem akarunk tovább nélküle élni. Inkább lemondunk a függetlenségről, és mindenki másról, mert nélküle nem látjuk értelmét a további útnak. Mindegy, hogy honnan jöttünk, és hová megyünk, csak együtt menjünk, mert szükségünk van a másikra.
Szép ez az emberi igényünk, azonban azt is tudjuk, hogy ennek az ellenkezője is elő szokott fordulni. Mert megesik, hogy valami miatt egyszerűen nem bírjuk elviselni egymás társaságát. Van olyan, hogy képtelenek vagyunk egy légtérben lenni a másikkal. Nem tudunk együtt haladni, nem tudunk a másik mellett élni. Annyira elviselhetetlenné válik számunkra a másik ember jelenléte, hogy bárhová elmegyünk, csak ne jöjjön velünk, ne legyen ott az illető.
Szomorú helyzet ez emberi viszonylatban is, de amikor Isten mondja ezt az ember irányába, az komoly tragédia. Egy ilyen helyzet alakult ki felolvasott történetben is. Isten nem akart többé népe mellett maradni, úgy érezte, magukra kell hagynia őket.
Az események megértéséhez tudnunk kell, hogy a választott nép nem sokkal korábban kötött szövetséget Istennel. Az Úr kiszabadította őket Egyiptomból, a szolgaság házából, a nép pedig örömmel és alázattal fogadta az Istennel való közösség lehetőségét. Úgy volt, hogy az Úr beviszi majd őket az ígéret földjére, ők pedig megtartják mindazokat a rendelkezéseket, amelyeket Isten adott nekik. Mózes épp felment a Sínai-hegyre, hogy átvegye a kőtáblákat, és kézzel fogható módon is megkapja a 10 parancsolatot. Mindeközben azonban a nép fellázadt Isten ellen. Mivel Mózes 40 napig oda volt a hegyen, türelmetlenségükben egy bálványszobrot készítettek, és azt kezdték el imádni.
Isten pedig ezt látva megbánta döntését. Úgy érezte, hogy nincs értelme tovább mennie ezzel a néppel. Csalódott bennük, és közli Mózessel, hogy inkább nem megy velük, mert ha velük menne, haragjában csak megsemmisítené őket. Ahogyan Nóé idejében, megbánta az Úr, hogy embert alkotott, és megszomorodott szívében, úgy bánta meg most Isten, hogy Izraelt választotta, és kihozta őket Egyiptomból.
Kedves Testvérek! Ilyen az, amikor az ember szembefordul Istennel. És ilyen az, amikor Isten vezetése helyett mi is inkább az engedetlenséget választjuk. Ilyen az, amikor hiába közeledik felénk szeretettel az Úr, nekünk mégsem elég jó az, amit Ő kínál. Isten mindent, önmagát, a vele való örök szövetséget kínálta fel népének, de Izrael inkább egy saját készítésű bálványszobrot imádott. Pontosan úgy, ahogyan azt mi is szoktuk tenni. Isten felkínálja nekünk szeretetét, azt mondja, hogy tartsunk vele, kövessük őt, mi pedig mást követünk. Elhanyagoljuk a vele való kapcsolatot, felületessé válnak imádságaink, és megtorpanunk a megszentelődés útján. Találunk és készítünk magunknak bálványokat, célokat, hobbikat, amelyek elveszik az időnket, és nem törődünk azzal, aki mindennél többet kínált számunkra.
A következmény pedig nagyon súlyos. Isten nem akart tovább a néppel menni. És bár most egy hálaadó istentiszteleten vagyunk együtt, mégis meg kell állapítanunk, hogy bűneink miatt ma is ez az Isten jogos álláspontja az életünkre nézve. Nem akar velünk jönni. Bűneink, és engedetlenségünk következtében teljesen jogosan mondja ma is, hogy nem akar velünk jönni. Veled sem, és velem sem. Mert nem érdemeljük meg.
De akkor mi a megoldás? Mit tehetünk mi annak érdekében, hogy Isten újból ránk tekintsen, és szövetségesünk, útitársunk legyen?
A történetben Mózes közbenjár a népért. Istenhez könyörög, hogy ha őt magát szereti, ha vele tényleg színről színre beszél, akkor könyörüljön az egész népen. Így mondja a 13. versben: Ha valóban megnyertem jóindulatodat, ismertesd meg velem a te utadat, hadd tudjam meg tőled, hogy megnyertem jóindulatodat! Nézd, ez a nép mégiscsak a te néped!
Isten pedig, látva Mózes alázatát megkérdezi tőle: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek? Mózes szájából pedig elhangzik a történet kulcsmondata, amit egyébként a jubilálók meghívójára és emléklapjára is felírtunk: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket. Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped megnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén.
Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket. De jó lenne, Testvérek, ha ez a vágy ott lenne mindnyájunk szívében. Ha nem akarnánk nélküle menni. Ha nem telnének el úgy hetek, hónapok, hogy nem olvasunk Bibliát, vagy nem figyelünk együtt Istenre a gyülekezet közösségében. A baj az, hogy sokszor nincs erre igény.
Talán volt egy-két jelentős egyházi alkalom az életünkben, de aztán valahogy elmaradtunk. Talán egyszer-kétszer éreztük Isten jelenlétét, hívását, talán annak idején a konfirmációban is éreztük az Ő közelségét, aztán másfelé mentünk, és nem ragaszkodtunk hozzá. Vannak útitársaink, de a legfontosabb, legmegbízhatóbb útitársunkat elvesztettük. Nem ragaszkodtunk hozzá. El vagyunk min nélküle is.
Mai igénken keresztül Isten arra figyelmeztet bennünket, hogy rajta nem múlik. Ha mi ragaszkodunk hozzá és nem akarunk nélküle tovább menni, Ő biztosan útra kész, és csatlakozik hozzánk. Mert bár szembefordultunk vele, eltávolodtunk tőle, mégiscsak az Ő népe vagyunk, és nagyon szeret minket.
Annyira szeret, hogy még Egyszülött Fiát, az Úr Jézust is odaadta értünk a kereszten, csakhogy a közelünkben maradhasson, és velünk jöhessen. Miatta jön velünk az Úr, és miatta ad Isten újabb és újabb esélyt nekünk is.
A kérdés az, hogy kivel szeretnénk továbbmenni? Vele, a minket megszabadító, megbízható kegyelmes Atyával, vagy pedig nélküle, földi bálványainkkal, hiábavalóságainkkal. Ne akarj nélküle továbbmenni. Elégeld meg a bukdácsolást, a békétlenséget, a földi értelmetlen célokat, és kérd Istent, hogy először, vagy már sokadszorra csatlakozzon hozzád, sőt, vezessen téged ezen a földi úton.
Kedves Testvérek! Akár jubiláló konfirmandusokként legyünk most jelen, akár Istenre figyelő gyülekezeti tagokként, vágyjunk az Istennel való közös útra, és ne akarjunk nélküle továbbmenni. Legyen hitvallássá mindnyájunk számára Mózes mondata: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket. Ámen.