aug
25Dávid, Izráel vénei és az ezredparancsnokok elmentek, hogy elhozzák örvendezve az Úr szövetségládáját Óbéd-Edóm házából.26Mivel Isten megsegítette a lévitákat, akik az Úr szövetségládáját vitték, hét bikát és hét kost áldoztak. 27Dávid lenvászon palástot terített magára, csakúgy, mint a ládát vivő összes lévita, az énekesek meg Kenanjá, az éneklés vezetője is; Dávid egy gyolcs éfódot is viselt. 28Így vitte egész Izráel az Úr szövetségládáját ujjongva, kürtszó, harsonák, cintányérok, lantok és citerák hangja mellett.29De Míkal, Saul leánya éppen akkor tekintett ki az ablakon, amikor az Úr szövetségládája Dávid városába ért, és látta, ahogy Dávid király ugrándozva járja a szent táncot, ezért szívből megvetette őt.
Az Isten ládáját bevitték, és odatették annak a sátornak a közepére, amelyet Dávid vont fel. Akkor égőáldozatokat és békeáldozatokat mutattak be az Isten színe előtt. 2Miután Dávid bemutatta az égőáldozatokat és a békeáldozatokat, megáldotta a népet az Úr nevében. 3Majd minden izráeli férfinak és nőnek osztott egy-egy darab kenyeret, préselt datolyát és aszú szőlőt.Dávid lévitákat rendel a szövetségládához
4Dávid szolgálattevő lévitákat rendelt az Úr ládája mellé szolgálatra, hogy hirdessék, magasztalják és dicsérjék az Urat, Izráel Istenét.1Krónikák 15,25-16,4
Kedves Testvérek! Az elmúlt napok ószövetségi szakaszai egy hosszú, nem túl ismert történetet tárnak elénk a szövetségláda Jeruzsálembe érkezéséről. A láda története során azonban feltűnhet az a változás, amely Dávid szívében ment végbe. Először még félt a szövetség ládájától. Aztán vágyott rá. Majd, amikor a láda már Jeruzsálembe került, szolgálatot szervezett köré. Végül pedig, már azon kezdett el gondolkodni, hogy micsoda dolog az, hogy Ő cédruspalotában lakik, Isten ládája pedig egy sátorban van elhelyezve? Vagyis Dávid megváltozott. A láda nem változott meg, a nép nem változott meg, a körülmények, a kereset, a hatalom nem változott meg, de Dávid szívében valami megmozdult, átalakult.
Kedves Testvérek! Milyen sokszor kérjük Istentől azt, hogy változtassa meg a körülményeinket. Valamit alakítson, valamit adjon meg, valakit változtasson meg mellettünk, valamitől óvjon meg bennünket. De mindeközben talán érdemes lenne azon gondolkodni, hogy bennünket hogyan szeretne formálni az Úr! Miben kellene nekünk megváltoznunk az Ő jelenlétében? Mai istentiszteletünkön négy pontban vegyük sorra a szövetség ládájának útját, és figyeljük meg, hogyan formálta Isten Dávidot lépésről lépésre.
1.A történet első mozzanata az a menet, amelyben Dávid először próbálta meg magához vitetni a szövetség ládáját. Abban az időben sokszor úgy érezte a nép, hogy ha velük van a láda, akkor minden rendben lesz, akkor győzni fognak a háborúban, és jól fognak alakulni a dolgok. Nem Isten jelenlétére vágytak, hanem sokkal inkább a sikerre, a segítségre, Isten ajándékaira. Ez az első próbálkozás azonban kudarcba fulladt, mert a láda szállítása közben megbillent a szekér, és egy Uzzá nevű férfi odakapott a ládához, és ennek következtében azonnal meghalt. Pedig Uzzá semmi rosszat nem akart, hiszen ő csak meg akarta akadályozni, hogy a láda leessen a szekérről. És mégis, mivel hozzáért a szövetség ládájához, meghalt.
Ez a tragédia felnyitotta Dávid szemét, és félni kezdett az Úrtól. Azt mondta: Hogyan merjem magamhoz vinni Isten ládáját? Nem is vitte fel magához, hanem elvitette egy Óbéd-Edóm nevű férfihoz, hogy őrizze a ládát. Mivel Dávid, a láda első szállításánál nem vette komolyan az Isten által korábban elrendelt szabályokat, tragédia történt, ő pedig rettegni kezdett Istentől. Amikor azonban meghallotta, hogy Isten gazdagon megáldotta Óbéd-Edóm házát, valami megváltozott benne. A félelem lassan vággyá alakult. Vágyott az áldásra. Elkezdett vágyakozni Isten jelenlétére. És szépen lassan kiformálódott benne ez az igény: jó lenne közelebb kerülni Istenhez.
Kedves Testvérek! Dávid formálódásának ez az első szakasza rámutat arra, milyenek vagyunk mi, emberek. Gyakran mi is megelégednénk Isten ajándékaival. Csak adja meg azt, amit kértem, és akkor rendben vagyunk. Csak adjon egészséget. Csak adjon megfelelő anyagi lehetőségeket. Csak legyünk nyugodtan otthon. Sok mindenre vágyunk, sok mindent kérünk Istentől, de az Ő jelenlétét mindeközben nem igényeljük. Elég az, amit ad, rá már nincs is annyira szükség. Dávid csak a láda mitikus erejét kérte. Azt gondolta, hogy ha vele lesz, majd minden megoldódik. De közben nem figyelt Istenre. Nem nézett utána, hogyan kellene Isten rendelése szerint szállítani a ládát. Nem Isten jelenlétére vágyott, csak a sikerekre, áldásokra.
Vajon mi hogy vagyunk ezzel? Vajon akkor is vágynánk Isten jelenlétére, ha semmit nem adna meg, amit kérünk? Ha nem ad egészséget, keressük az Ő jelenlétét? Ha nem adja meg, amit kérünk, akkor is leborulunk előtte? Ha nem tenné is, akkor is Ő az Isten az életünkben, ahogyan a három férfi mondta, mielőtt a tüzes kemencébe vetették őket? Mire vágyunk? Isten áldásaira, vagy inkább az Ő valóságos jelenlétére?
2.Miután Dávidban kiformálódott a vágy Isten jelenlétére, másodszor már jobban odafigyelt a részletekre. Ő maga is beismerte: nem az előírás szerint kerestük Istent. Majd újra megszervezte a láda Jeruzsálembe szállítását. És ebben a helyzetben Dávid már egy egészen más emberként volt jelen. Már nem rettegett Isten csapásától, hanem öröm volt a szívében. Szólt a zene, ujjongott a nép, ő pedig szent táncot járt az Úr előtt.
De a történet nem ért véget ezzel a szép lelki élménnyel, ezzel a nagy ünnepséggel. Mert miután a szövetség ládája a helyére került, Jeruzsálemben, a szent sátorba, Dávid szolgálattevőket rendelt a láda mellé. Precíz beosztást készített, amely által folyamatos volt a láda körüli szolgálat. Énekesek, léviták, ajtóőrök, mindnyájan azért voltak a láda körül, hogy megbecsüljék Isten jelenlétét. Vagyis az örömből szolgálat következett.
Ez a második üzenete a történetnek. Mert könnyű szeretni a nagy lelki pillanatokat. Jó átélni egy szép alkalmat, ahol sokan vagyunk, ahol megnyílik a szívünk, de utána mindig jönnek a szürke hétköznapok. És a kérdés mindig az, hogy lesz-e folytatás? Lesz-e folytatás, amikor megkeresztelünk egy gyermeket? Látjuk-e valaha újra azt a családot? Lesz-e folytatás, amikor konfirmálnak fiatalok, vagy házasságot kötnek párok a templomban? Lesz-e szolgáló élet, lesz-e hétköznapi Istennel való kapcsolat, vagy egyszerűen csak elszáll a lelkesedés, és az egész hitéletünk leereszt, mint egy lufi, ami ott maradt az ünnepség után.
Emlékezhetünk a megdicsőülés hegyén történtekre, amikor Péter azt mondta: Uram, jó nekünk itt lennünk! Mert legszívesebben ott maradt volna, olyan felemelő lelki élménye volt. De Jézus levitte őket a hegyről, és lent már egy szenvedő gyermek és egy kétségbeesett apa várta őket. Az öröm után következett a szolgálat.
Vajon a mi életünkben hogy működik ez? Amikor átéljük Isten jelenlétét, az eredményez-e valamit a hétköznapjainkban? Tovább adjuk-e az örömünket mások felé? Tudunk-e szeretettel szolgálni egymás irányába? Vállalunk-e szolgálatokat a gyülekezetben, ha valamiben mi is tudunk segíteni? Lesz-e következménye annak, ha megtapasztaljuk Isten jelenlétét? Mert nem csak az a kérdés, hogy tetszett-e az istentisztelet, milyen élmény volt ott lenni, hanem az is, hogy mire indít Isten engem? Mit vihetek tovább a hallottakból? Mit tehetek meg ma, amit tegnap talán elmulasztottam? Mivel szolgálhatok mások felé? Az Isten közelségétől megrettenő Dávidból így lett szolgálat szervező, Isten jelenlétében élő király.
3. És milyen szép lenne már így is ez a történet. De a mai napra kijelölt szakaszban, a 17. fejezetben még tovább követhetjük Dávid formálódását. Mert miután a láda már a helyére került Jeruzsálemben, és a király megszervezte a láda körüli szolgálatokat, harmadjára arra is rá ébredt, hogy tehetne még valamit Istenért. Így fogalmaz Dávid: Én cédruspalotában lakom, az Úr szövetségládája pedig sátorlapok alatt. Micsoda felismerés. Ez alkalommal senki nem szólt rá. Nem megy oda Nátán próféta, mint a Betsabéval kapcsolatos esetkor, egyszerűen csak Isten közelében megváltozva észreveszi, hogy nem jók az arányok. Eddig jól érezte magát a palotában, de most rájön, Isten ládája hozzá képest méltatlan helyen van. Ő palotában lakik, a láda pedig csak egy sátorban van. Templomot kellene építeni!
Testvérek! Ilyen az, amikor az ember szív szerint megváltozik. Ha így megváltozunk, akkor egyszer csak olyan dolgok kezdenek el zavarni bennünket, amelyek régebben nem zavartak. Akkor észrevesszük, hogy magunkra mindig van időnk, Istenre pedig alig. Ha életünk középpontjába kerül Isten, akkor rá fogunk ébredni, hogy idáig mások figyelmére, segítségére, szeretetére vártunk, közben pedig mi is adhattunk volna többet a körülöttünk lévőknek. Ha úgy megváltozunk, ahogyan Dávid, akkor rá fogunk jönni, milyen sokat fordítottunk a saját komfortérzetünk növelésére, és milyen keveset Isten ügyére. Dávid szinte elszégyelli magát. Talán elkezd számolgatni, és rájön, mennyi pénzt költött el a saját palotájára. Aztán megfogalmazódik szívében a gondolat: de jó lenne Istenre is költeni, építsünk neki templomot!
Hasonlót élt át Zákeus is Jézus jelenlétében. Amikor Jézus belépett az otthonába, hirtelen Zákeus felállt, és önként megfogalmazta, kinek mennyit akar visszaadni. Rá ébredt, hogy eddig rossz irányba ment az élete, eddig csak magával foglalkozott. De Jézus jelenlétében megváltozva az értékrendje is átalakult.
Testvérek! Nagy ajándék az, amikor így átalakul az értékrendünk. Amikor kiszámoljuk, hogy valójában mire mennyit költünk. Amikor ráébredünk, mivel mennyi időt töltünk. Milyen célokkal foglalkozunk, mire használjuk az erőnket, energiánkat, képességeinket. Ha mindezeket komolyan átgondoljuk, vajon elönt-e bennünket a szégyenérzet? Érzünk-e hasonlót, mint Dávid, aki ledöbbent, hogy hogy élhetett így idáig? Hogy lehet, hogy a saját komfortérzete minden mást felülírt? Még az Istennel való kapcsolatát is. Megfogalmazódik-e bennünk a vágy: jó lenne többet foglalkozni Istennel? Jó lenne többet adakozni. Jó lenne a magunk haszna helyett a másik ember irányába mozdulni. Bárcsak Isten kiformálná bennünk is ezt az igényt!
4. Dávid tehát úgy dönt, házat épít Istennek. És ez egy csodálatos szándéka egy megváltozott szívű embernek. Mégis, van még itt egy utolsó csavar, egy negyedik üzenet a történetben. Mert Isten, bár érti a szándékot, és örül Dávid megváltozott szívének, azért még egy leckét megtanít az Ő gyermekének. És azt mondja: Dávid, nem te fogsz nekem házat építeni, hanem inkább majd én építek neked házat. Mielőtt azt számolgatnád, kedves Dávid, hogy mi mindent tettél, vagy teszel értem, jobb, ha eszedbe jut, én mit tettem érted. Én hoztalak el a legelő mellől. Én voltam veled Góliáttal szemben. Én tettem naggyá a nevedet, én tettelek királlyá. Nem azért, mert megérdemled, hanem azért, mert nagyon szeretlek.
Kedves Testvérek! Ez Dávid formálódásának utolsó eleme. Aki Isten jelenlétében él, annak soha nem arról szól az élete, hogy ő mit tett Istenért, hanem arról, Isten mit tett értem. Dávid először rettegett Istentől, aztán vágyott a jelenlétére, majd örömét lelte a szolgálatban, végül pedig rájön, hogy minden Isten kegyelméből van az életében. Mi is eljuthatunk ide. Amikor már nem arról beszélünk, hogy én milyen jó ember vagyok, én mennyire hiszek Istenben, mennyi embernek segítek, szolgálok a hétköznapokban is, mi mindent tettem már Istenért, vagy a gyülekezetért, hanem egyszerűen csak megvalljuk: Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok. Ő adott nekem életet, ő szólított meg, Ő hajolt le értem, amikor bűnben éltem, Ő fogadott vissza, amikor tékozló körutakra mentem, Ő váltott meg az Úr Jézus által a kereszten. Dávid tehát nem építhet hajlékot Istennek, de az Úr tesz egy ígéretet, mely szerint fia, Salamon fogja megépíteni a templomot. Mert Isten felépíti Dávid házát, hatalmat, bölcsességet ad utódjának, és meg fogja áldani őt mindenben. És Dávid itt érti meg igazán: még amikor ő akar adni Istennek, akkor is Isten az, aki előbb adott neki. Az egész élete ebből a kegyelemből fakad.
Testvérek! Engedjük hát mi is életünk középpontjába az Úr Jézust, az Ő jelenlétét, és hagyjuk, hogy amint Dávidot megváltoztatta, úgy minket is formálhasson, hogy áldott, kegyelméből élő gyermekei lehessünk. Ámen.