Júl
„Ha nem lett volna velünk az Úr – vallja meg ezt Izráel, ha nem lett volna velünk az Úr, amikor ránk támadtak az emberek, 3akkor elevenen nyeltek volna el bennünket, úgy fellángolt haragjuk ellenünk. 4Akkor elsodortak volna a vizek, átcsapott volna rajtunk az áradat. 5Átcsaptak volna rajtunk a tajtékzó vizek.
6Áldott az Úr, aki nem adott oda minket martalékul fogaiknak! 7Lelkünk megmenekült, mint a madár a madarász tőréből. A tőr összetört, és mi megmenekültünk. 8A mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta. Zsoltárok 124.
Kedves Testvérek!
Időnként mindnyájunk szívében megfogalmazódnak olyan mondatok, amelyek úgy kezdődnek: mi lett volna ha? Mi lett volna, ha annak idején, hallgattam volna a szüleimre? Mi lett volna, ha több időt töltöttem volna a gyermekeimmel? Mi lett volna, ha szorgalmasabb lettem volna a tanulmányaim idején? Mi lett volna, ha nem mondtam volna ki azt a kemény mondatot a házastársamnak? Mi lett volna, ha más úton indultam volna el? Mi lett volna, ha minden hónapban félretettem volna egy kis pénzt? Mi lett volna, ha elfogadtam volna azt a másik munkalehetőséget?
És persze Istennel kapcsolatban is elhangozhatnak hasonló mondatok. Mi lett volna, ha Isten akkor megsegít? Mi lett volna, ha Isten akkor meggyógyította volna beteg szeretteimet? Mi lett volna, ha Isten valahogy beleavatkozott volna az életünkbe, hogy megakadályozza a későbbi bajt? Mi lett volna, ha jobban éreztem volna az Ő jelenlétét a próbák között? Talán most nem itt járnék, talán most jobb lenne az életem, talán minden másként alakult volna.
Kedves Testvérek! Mi lett volna ha…tekintünk vissza gyakran kérdésekkel, fájdalommal, tűnödéssel. A felolvasott 124. zsoltárban azonban ugyanezt a kérdést teljesen más szemszögből láthatjuk. Mert a zsoltáríró Dávid nem azt kérdezi: Mi lett volna, ha…, hanem ezt mondja: ha nem lett volna velünk az Úr, akkor…és utána folytatja mondanivalóját. Nem azon töpreng, hogy mi lett volna, ha bizonyos dolgok másként történnek, hanem azon kezd el gondolkodni, hogy ha nem lett volna vele az Úr, akkor mennyire sok veszély, milyen sok megpróbáltatás, vagy tragédia jöhetett volna. Pedig, ha valaki, akkor ő bizony komoly veszedelmeket élt át. Hányszor kellett menekülnie? Hány éjszakát töltött az erdőben, életveszélyben? Mégsem arról beszél, hogy Isten nem volt vele. Hanem inkább azon tűnődik: ha nem lett volna vele az Úr, akkor mennyivel nagyobb csapások érhették volna. Mai istentiszteletünkön nézzük meg, mitől is őrizte meg az Úr Dávidod, és hogyan cserélhetjük ki mi is, az Istent vádoló gondolatainkat a zsoltáríróhoz hasonlóan a hála szavaira?
A zsoltáros három képpel beszél arról, milyen veszélyek között tapasztalta meg Isten segítségét. Vegyük most ezeket sorra.
1.A zsoltár első képe a személyes támadásról szól. „Amikor ránk támadtak az emberek…” Vagyis amikor kívülről érkezik a támadás. Dávid jól ismerte az ilyen helyzeteket. Átélte, ahogyan Saul király üldözte őt, katonákat küldött utána, meg akarta őt ölni. Aztán később, saját fia, Absolon is ellene fordult. Fellázadt, az életére tört, el akarta venni apjától a trónt. Mindkét esetben talán az volt a legnehezebb Dávidnak, hogy nem távoli idegenektől szenvedte el a támadást, hanem olyan emberektől, akik fontosak voltak számára. Saul egykori példaképe volt. Az Isten által rendelt király, akire Dávid még akkor sem mert kezet emelni, amikor akár meg is ölhette volna. Absolon pedig a saját vére volt, a fia, akiben szintén nem szeretett volna kárt tenni. És milyen érdekes, hogy Isten nem vette el azonnal Dávid életéből ezeket a bántó embereket, hanem magát Dávidot formálta a próbák által.
2. De menjünk is tovább. A második kép már nem egy támadó emberről szól, hanem egy teljes áradatról. Nagyon szemléletes ez a kép, hiszen a víznek nincs arca, nincs neve, nem lehet vele vitatkozni. Egyszer csak jön, és viszi mindazt, ami az útjába kerül. Vagyis, amikor az áradatról beszél Dávid, olyan élethelyzetekre gondol, amelyekben az élet különböző megpróbáltatásai szakadtak rá. Betegség, gyász, családi konfliktus, gyermekek körüli aggodalom. Amikor ezek közül akár csak egy-kettő megérkezik, hamar úgy érezhetjük: mindennek vége, mert az ár mindent visz.
Hasonlóan érezhette magát például Jób is. Egyik csapás a másikat érte az életében. Nagyon érzékletesen írja le a Szentírás azt a napot, amikor egyik futár után jött a másik, és még el sem megy az első, már érkezik a következő. És mindegyik tragikus hírt közölt Jóbbal. Mintha hirtelen minden összeomlott volna körülötte. Rázúdult a baj az életére.
3. És itt kapcsolhatjuk hozzá ehhez a zsoltárban leírt harmadik képet is. Mert az áradás után következik az a szakasz, amikor úgy érezzük, már nem csak sodor a víz, hanem át is csaptak a hullámok a fejünk fölött. Vagyis elfogyott a levegő. Nincs kiút. Nincs megoldás. Nincs több emberi lehetőség. Dávid nagyon jól tudta, mint jelent ez. Amikor szembesült Betsabéval kapcsolatos bűnével, rájött, hogy mit tett, majd pedig el kellett gyászolnia gyermekét, ilyen fullasztó állapotba került. Átcsaptak feje fölött a hullámok. Nem tudta, lesz-e ebből a helyzetből bármiféle megoldás, felüdülés. Így imádkozott ekkor az 51. zsoltárral: Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem!
Láthatjuk tehát, testvéreim, hogy a zsoltáríró komoly próbákon ment keresztül. Emberi támadások, pusztító árvíz, és feje felett átcsapó hullámok.
Talán Te is így vagy most itt. Emberek támadtak rád. Bántanak, megjegyzéseket tesznek rád. Vagy csak úgy összejöttek a dolgok. Csőstül jön a baj, egyik próba a másik után. De lehet, hogy már ott jársz, hogy csak kapkodod a levegőt, és próbálsz a felszínen maradni, mert annyira kilátástalan a helyzeted.
De itt érkezünk meg felolvasott zsoltárunk üzenetéhez: Mert figyeljük meg, milyen érdekes, hogy amikor Dávid visszatekint eddigi útjára, nem szomorú lemondással teszi. Nem egy sértődött, kiégett hitű ember imádságát olvassuk. Nem azt mondta: ha Isten megsegített volna, nem kellett volna Saul elől menekülnöm. Ha Isten áldása rajtam lett volna, nem kellett volna hónapokig bujkálnom az erdőben. Nem arról beszél, hogy milyen helyzetekben csalódott Istenben. Hanem, amikor visszatekint, és látja az emberi támadásokat, látja a pusztító áradatokat, látja a feje felett átcsapó hullámokat, tulajdonképpen hálát ad Istennek. Hitvallással fogalmazza meg: Ha nem lett volna velünk az Úr, akkor ezek elnyeltek volna, tönkretettek volna bennünket. Ha nem lett volna velünk az Úr, akkor rég végünk lett volna. De mivel az Úr vele volt, még a próbák között is megvallja: Áldott az Úr, aki nem adott oda minket martalékul fogaiknak. Lelkünk megmenekült, mint a madár a madarász tőréből. A tőr összetört, és mi megmenekültünk. Vagyis akivel nincs ott az Úr, az valóban tönkre mehet a csapásokban. Aki nem kapaszkodik Istenbe, az sokszor csak sodródik, kapkodja a levegőt. De akit Isten tart a tenyerén, annak életében összetörik a csapda. Az végül meg fog menekülni.
Ezért a zsoltár válasza mindhárom helyzetre ugyanaz. Ha nem lett volna velünk az Úr, akkor elvesztünk volna. De az Úr velünk volt. Nem mindig úgy, hogy azonnal megszüntette a támadást, nem mindig úgy, hogy elvette az áradatot, de mindvégig velünk volt, ezért nem lett végünk. És erre erősít rá a záró mondat is: A mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta. Nem magunkban, nem a saját erőnkben, nem kapcsolatainkban, hanem az Úr nevében.
És itt érkezünk el ahhoz, amiért ez a zsoltár nekünk, keresztyéneknek még többet jelent. Mert amikor Dávid azt mondja: „Ha nem lett volna velünk az Úr…”, mi már tudjuk, hogyan lett velünk az Isten. Jézus Krisztusban. Születése kapcsán róla mondta az angyal: Immánuelnek nevezik, ami azt jelenti: velünk az Isten.” Vagyis Ő olyan Isten, aki nem csak akkor közeledik, amikor minden rendben van. Olyan Isten, aki belépett ebbe a világba, közel jött hozzánk, és emberré lett. Ismerte az éhséget, a fáradtságot, a magányt, az elutasítást, a könnyeket és a fájdalmat. És azért is jött, hogy megszabadítson bennünket abból a legnagyobb veszedelemből, amelyből mi magunktól nem tudunk kijönni: a bűn, a halál és az Istentől való elszakadás veszedelméből.
Ezért kapta a Jézus nevet is: „mert ő szabadítja meg népét bűneiből.” Ő az, aki összetöri a tőrt. Ő az, aki a kereszten, minden áradat és hullám közepette kiszabadított bennünket a csapdából. Nem engedte, hogy a bűn és a halál végleg elnyeljen bennünket.
Ezért a 124. zsoltár végső üzenete nem az, hogy Isten népét nem éri baj. Hiszen Dávidot is érte. Minket is érhet. De a békességünket az adhatja, hogy Isten népe nincs egyedül a bajban. Sőt, aki hozzá tartozik, és megváltott gyermeke, az másként tud visszatekinteni élete próbáira. Ha vele szoros kapcsolatban vagyunk, akkor nem azt fogjuk kérdezgetni: mi lett volna, ha valami másként történt volna? Hanem azt: mi lett volna velem, ha az Úr nem lett volna velem?
Kedves Testvérek! Érdemes ma átgondolni ezt. Mi lett volna velünk, ha nem lett volna velünk az Úr? Gondol át te is, hol járnál, mi lenne veled? Mi lett volna, ha az Úr nem lett volna veled a betegségben? Ha nem lett volna veled, amikor gyászoltál? Ha nem lett volna veled, amikor rossz irányba indultál? Mi lett volna, ha nem lett volna veled, amikor megkötöztek a bűnök, és csak a saját fejed után mentél?
Ha nem lett volna velünk az Úr, akkor most minden másként lenne. De velünk volt, velünk van, és velünk is lesz, mert ezt ígérte. Ezért bízzunk benne, adjunk hálát eddigi gondoskodásáért, és valljuk meg mi is: a mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta. Ámen.