ápr
„Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet! Azután térdre esett, és hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondta, meghalt.” Apcsel 7,59-60
Istvánt megkövezik. Miközben pedig a kisebb nagyobb kődarabok repülnek felé, ő mással van elfoglalva. Készül a földi létből való elköltözésre, és az örök életbe való megérkezésre. Figyeljük meg az ő nem mindennapi átkelését!
Két mondat hangzik el szájából, mindkettővel megváltó Urát szólítja meg. Első mondatában megkéri az Úr Jézust, hogy vegye magához lelkét. Tudja, hogy a megkövezés nem a vég, hanem csak a folytatás kezdete. Tisztában van vele, hogy át kell kelnie abba a másik országba, ahol neki elkészített helye van. Másodszor pedig az itt maradókért imádkozik. Hátha megkönyörül rajtuk az Úr, és megbocsátja vétküket. Többször már nem imádkozhat értük, hát most utoljára megteszi.
Érdemes nekünk is hasonlóan készülnünk az „átkelésre”. Akár fiatalok vagyunk, akár idősek, kérhetjük az Urat, hogy a megszabott idő végén vegyen minket magához. Az, hogy hogyan, milyen körülmények között történik ez az átkelés, az üdvösség szempontjából lényegtelen. Istvánt éppen megkövezték, mégis boldogan tudott átkelni. Ne aggódjunk hát a betegségek, vagy elhúzódó szenvedések közepette, mert az igazán fontos az, hogy jó helyre igyekezzünk. Ugyanakkor az itt maradókért is imádkozhatunk. Amíg tehetjük, vigyük őket Isten elé, hátha megkönyörül rajtuk!
Egyszer mindnyájunknak át kell kelnie. A kérdés csak az, hogy mikor, hová, és kivel megyünk?
Imádság: Kérlek, Uram, készíts fel az átkelésre, hadd költözzek hozzád, amikor eljön az ideje!