jún
Izráel fiai közül tehát összesen hatszázegyezerhétszázharminc embert vettek számba. Ezeket vette számba Mózes és Eleázár pap. Ők vették számba Izráel fiait Móáb síkságán, a Jordán mellett, Jerikóval szemben. De ezek között nem volt már senki a Mózes és Áron pap által számbavettek közül, akik még a Sínai pusztában vették számba Izráel fiait. Mert az Úr megmondta nekik, hogy meg kell halniuk a pusztában. Nem is maradt meg közülük senki, csak Káléb, Jefunne fia és Józsué, Nún fia. 4Mózes 26,51;63-65
Kedves Testvérek! Bizonyára mindnyájunknak van otthon kitéve néhány régi fénykép. A falon, a vitrines szekrényen, vagy az asztalra állítva, vannak olyan képeink, amelyek sokféle emléket felidéznek bennünk. Így van ez nálunk is, a tiszanagyfalui református imaház folyosóján. Régi arcok, egykori alkalmak, épületek, konfirmációi csoportképek, mind-mind arról beszélnek, hogy évekkel, évtizedekkel korábban is volt itt gyülekezet.
Az ilyen fényképeinket nézegetve, egy-egy arcra tekintve feltörnek bennünk az emlékek, amelyeket meg is osztunk másokkal. Néha én is azon kapom magamat, hogy a gyerekeknek, fiataloknak mutogatom az imaházban levő képeket, és elmesélem, mi hogyan, mikor készült, vagy ki az, akit ők is ismerhetnek a képekről.
Így készült a játszótér. Néhány bácsival összefogtunk, és adományokból felépítettük. Milyen jó, hogy amíg közöttünk voltak, és volt erejük, szolgáltak munkájukkal. Azóta is mennyi gyermek, mennyi család jár ide, és milyen szép lesz, ha pár héten belül az imaösvény is elkészül a templomkertben. Vagy itt van egy régi hittanos tábor képe. A nagy testvéreitek akkor még kicsik voltak, nézzétek csak, milyen viccesen néztek ki. Aztán itt van egy tanárnénitek, aki évtizedekkel ezelőtt, itt konfirmált a gyülekezetben. De láthatjátok azt a tiszteletes bácsit is, aki megkeresztelte, vagy összeadta a szüleiteket. És csak mondom, és csak soroljuk mindnyájan saját fényképeink történetét.
Kedves Testvérek! Mai ószövetségi igeszakaszunk valahogy így tárul ki előttünk. Mintha egy valóságos fényképalbum következő oldalát nyitnánk fel. Az előző oldalakra még emlékezhetünk. Ábrahám, Izsák, Jákób, József és történeteik. Egyiptomi fogság, 10 csapás, és átkelés a Vörös-tengeren. De most már lapoznunk kell. Hiszen negyven év telt azóta, hogy Izráel népe kijött Egyiptomból. És ez már nem ugyanaz a nép. A legtöbb ember, akit negyven évvel korábban, az akkori népszámlálás során számba vettek, ekkor már nem volt az élők között. Új arcok, új életek, új fényképek, egy teljesen új nemzedék tagjai sorakoznak előttünk. Mai istentiszteletünkön ezt, a következő oldalt vizsgáljuk meg. Három képzeletbeli fényképben foglaljuk össze Isten mára elkészített üzenetét.
1.Az első kép arról árulkodik, hogy az emberek élete múlandó. Mózes első könyvében hamar kiderült, hogy az egymást követő nemzedékek tagjai egyre rövidebb életet kaptak Istentől. Míg az első generációk tagjai több száz évig is éltek, Mózes már arról beszélt, hogy életünk ideje 70, vagy 80 esztendő. A pusztában vándorló nép életének múlandósága azonban konkrétan egy szomorú történethez kapcsolódik. Mert az Egyiptomból kiszabaduló nép jelentős részének lett volna esélye bemenni az ígéret földjére. Amikor azonban a kémek visszatértek Kánaánból, a nép nem Isten ígéretére, és nem Józsuéra, vagy Kálébre hallgatott, hanem azokra, akik rossz híreket hoztak. Ennek a lázadásnak pedig az lett a következménye, hogy a népet Isten további 38 évnyi pusztai vándorlással büntette. Vagyis 1-2 év alatt odaértek az ígéret földjéhez, de aztán még majdnem 4 évtizeden keresztül kellett vándorolniuk. Sőt, a büntetés legnagyobb tragédiája az volt, hogy az a generáció már be sem mehetett az ígéret földjére. Még Mózes és Áron is kívül maradt. Az akkor élő 20 évesnél idősebb férfiak közül csupán Józsué és Káléb kelhetett át a Jordánon, hogy elfoglalják Kánaánt.
Gondoljunk csak bele, milyen szörnyű érzés lehetett úgy vándorolni a pusztában, hogy gyakorlatilag arra vártak, hogy a felnőtt generáció kihaljon. Isten kihirdette az ítéletet, ők pedig ennek tudatában éltek le még hosszú évtizedeket. Egy közel negyven éves temetés sorozat volt ez az út. Minden évben új sírokat állítottak a pusztában. Azért, mert az emberi élet múlandó, és a bűn zsoldja a halál. Ez az első szomorú kép.
2.A múlandó életű ember halálával azonban nem szakadt meg Isten terve. Azzal, hogy eltemettek egy nemzedéket, nem ért véget Izrael története. Mert, ahogyan az özönvíz alatt Istennek voltak kiválasztott emberei, Nóé, és családja, úgy most is, a következő generációban Isten újat készített. Ezen a második képen ezt a reményt adó népszámlálást láthatjuk. Az öregek, a régiek számba veszik az újakat. Isten ugyanis elrendelte, hogy Mózes és Eleázár, Áron fia vegyék számba húszévesnél idősebb a hadköteles férfiakat. És úgy, ahogy közen 40 évvel korábban, népszámlálást tartottak, majd útra keltek, most is csatarendbe álltak, hogy Isten az új nemzedékkel újat tervezzen. Mert bár sokan meghaltak a népből, de Isten terve nem halt meg. Ábrahám meghalt, de Isten neki adott ígérete megmaradt. Mózes is meg fog halni, de utódja, Józsué már most is bölcs vezetőként van jelen a nép között. Később, Dávid királynak is le fog zárulni a szeme, de Isten őt követően is tovább fog gondoskodni népéről. És ez a folyamat folytatódik majd az Újszövetségben is. Bár az apostolok egytől-egyig meghalnak, az evangélium mégis folyamatosan terjed. Mert Isten országa, Isten terve átível az emberi generációkon.
Testvérek! Emberi gondolataink szerint sokszor érezhetjük úgy, hogy minden rajtunk múlik. Mi lesz majd, ha én nem leszek? Mi lesz majd a családommal? Ki fogja ellátni a szeretteimet? Mi lesz a gyülekezetben? Ki fogja elvégezni a különböző szolgálatokat? Ki fogja lenyírni a füvet? Ki lesz a lelkész? Ki lesz Presbiter? Mintha legalábbis pótolhatatlanok lennénk. Nekünk is szól a mai üzenet: Isten terve fennmarad. Az emberek jönnek, mennek, van, akit eltemetünk, van akit megkeresztelünk, de Isten terve megmarad. Lelkészek jönnek és mennek, szolgálók bekapcsolódnak, és kiöregszenek, emberek megindulnak, majd eltűnnek, lelkesednek, vagy kiábrándulnak az egyházból, de az Isten terve megy tovább. Mert az Isten ügye nem velünk kezdődik, és utánunk is folytatódni fog. Nem mi vagyunk az ötletgazdák, sem a tulajdonosok, csak sáfárként, egy bizonyos ideig lehetünk szolgálatában itt, ezen a földi úton.
És milyen jó ez Testvérek! Egyrészt azért, mert van mire építenünk. Nem velünk kezdődött el a gyülekezetünk élete, mert voltak elődök, előző generációk, akik így, vagy úgy, de ide tartoztak. Sokan szolgáltak előttünk, sokan hirdették az igét, sokan adakoztak, imádkoztak, főztek, van történetünk. Másrészt pedig felszabadító érzés, hogy amire mi nem voltunk képesek, amit mi elmulasztottunk, azt más még elvégezheti utánunk. Ez nem azt jelenti, hogy kényelmesen hátra dőlhetünk, mert valaki majd kipótolja a hiányosságainkat, de bizonyosságot ad afelől, hogy Isten terve folyamatos, és felette áll a különböző generációk tagjainak. Az első, lehangoló kép után legyen vigasztalás számunkra ez a második, amelyen Isten megszámolja a népet, mert további terve van velük.
3.De van még egy kérdés, amely mindnyájunkat foglalkoztat. Mi lesz a következő generációval? Mit készít Isten azoknak, akik utánunk jönnek? Erről szól mai harmadik képünk, amelyen egy új nemzedék csoportképét láthatjuk. Ezen a képen teljesen más emberek szerepelnek, mint a legelsőn. Vannak hasonló vonások, leszármazottak, mégis ez egy másik közösség. Az új nemzedék nagy része már a pusztában született. Ők nem éltek Egyiptomban, nem látták a tíz csapást, nem látták a Vörös-tenger kettéválását. Ők csak hallomásból, szüleik, nagyszüleik beszámolóiból ismerhették meg Izráel történelmét. De milyen csodálatos, hogy Isten ugyanúgy számon tartja őket. Az Úr parancsára megszámolták a nép tagjait törzsenként, és kiderült, hogy szinte ugyanannyian voltak, mint amennyien 40 éve útra keltek. Az első népszámláláskor körülbelül 603 ezren indultak el a 20 év feletti férfiak, most pedig 601ezer fő volt ugyancsak 20 év feletti hadrafogható férfi. Tehát miközben meghalt egy nemzedék, eltelt 40 év, különböző járványok, és csapások voltak a vándorlás során, Isten mégis megtartotta népét. Felnevelt egy új generációt, akik számára áldott örökséget készített Kánaánban.
Mi lesz utánunk? Tesszük fel mi is a kérdést. Mi lesz a gyermekeinkkel, családunkkal, gyülekezetünkkel? Lesz-e, aki tovább viszi, amit mi elkezdtünk? Isten ma abban erősít meg bennünket, hogy van folytatás. Az egyik nemzedék elfárad, de Ő már készíti a következőt. Bár egyházfenntartói járulékot fizetünk, ne gondoljuk azt, hogy mi tartjuk fent az anyaszentegyházat. A Heidelbergi Káté 54. kérdésfeleletében is így valljuk az egyház lényegét: „Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által az igaz hit egységében magának az örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, oltalmaz és megtart; és hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok.” Mert Isten, amíg akarja, nemzedékről nemzedékre megtartja az ő népét. „Mert jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.” -ahogy az Ige mondja. Bízol-e benne? Elhiszed-e, hogy ő már készíti az utánad levők jövőjét?
4.Kedves Testvérek! Mai istentiszteletünkön belelapoztunk a választott nép fénykép albumába. Három képet néztünk meg. Először egy szomorú képet láthattunk az emberiség mulandóságáról. Aztán láttunk egy képet a reménységről, amelyen Isten népszámlálást tartott. Harmadjára pedig az új nemzedék arcait néztük végig, akiknek Isten jövőt készített Kánaánban.
Egyszer talán rólunk is ki lesz téve néhány kép szeretteink házában, vagy a gyülekezetünk épületeiben. Talán valaki majd el fogja mesélni a fiataloknak, hogy ő volt a nagypapám, ő volt az a bácsi, aki részt vett a játszótér építésében, ő volt a lelkész, ő volt az, aki mindig sütött, főzött a szeretetvendégségekre, ő volt az, aki bizonyságot tett a hitéről. De valójában a lényeg nem az lesz, hogy meddig fognak még emlékezni a nevünkre. Hanem az, hogy a mi nevünk ott lesz-e az élet könyvében? Mert a földi fényképek egyszer megsárgulnak. Az emberi emlékezet egyszer elhalványul. De akiket Krisztus megváltott, azokat Isten örökre számon tartja.
Azért küldte el Fiát, az Úr Jézust, hogy átírja a bűnös emberiség történelmét. Hogy ebbe a halálra ítélt világba életet hozzon. Azért jött, hogy megmutassa, van feltámadás, van reménység. És nem csak az a reménység, hogy lesz majd utánunk is valaki, aki Isten népéhez tartozik, hanem ennél sokkal több. A mi reménységünk ugyanis az, hogy aki Krisztushoz tartozik, annak a története nem ér véget a pusztában. Az nem marad a bűn miatt kirekesztve, mint ahogyan Kánaánba sokan nem mehettek be. Aki elfogadja az Úr Jézus megváltó szeretetét, és megvallja előtte a bűneit, az nem egy elfeledett név lesz a temetőben, nem egy olyan fekete-fehér kép, amit bele kell betonozni a sírkőbe, hanem az valóságosan tovább él az az Isten országában. Itt mulandó az életünk, de Krisztus által feltámadva mindnyájan bemehetünk a vele való örök életbe. Ez számunkra az ígéret földje. Ahol Isten megtartja majd a nagy népszámlálást, ahol előkerül az élet könyve azokkal a nevekkel, amelyek tulajdonosai igent mondtak a kegyelemre. Az viszont valószínű, hogy a Mennyei Jeruzsálemben olyan sok lesz a fény, hogy nem lehet majd egy rendes csoportképet készíteni. Nem lesz több lapozás, nem lesz több emlékezés. De milyen jó, hogy ott már emiatt sem fogunk szomorkodni, mert boldogok leszünk, hogy jelen lehetünk, és dicsőíthetjük a Szentháromság Istent. Hát bízzuk rá jelenünket és jövőnket is erre az Úrra, és készüljünk a hozzá való megérkezésre! Ámen.