okt
13Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. 14Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.
1Thesszalonika 4,13-14
Hamarosan itt a halottak napja, amikor is legtöbben ellátogatunk a temetőbe, rendbe tesszük elhunyt szeretteink sírját, virágot viszünk, és megemlékezünk róluk. Mai igénk rámutat arra, hogy hogyan érdemes, és hogyan nem érdemes gyászolnunk.
Az apostol óva int bennünket a “tudatlan” gyásztól. Azok emlékeznek így, akiknek nincsen reménységük Krisztusban. Az ilyen emberek vigasztalhatatlanul szomorkodnak veszteségük miatt, mert annyit érzékelnek, hogy az, aki velük volt, akit szerettek, nincsen többé. Lezárult az élete, vége van, és megszűnt létezni. Valóban tragikus érzés lehet úgy gyászolni valakit, hogy semmilyen reménysége nincs az embernek. Ez a hozzáállás azonban a “tudatlanságból” fakad.
Ezzel szemben teljesen másként gyászolnak azok, akik a feltámadott Krisztusban reménykednek. Nekik is fáj szeretteik távozása, őket is megviseli az elválás, a másik hiánya, ugyanakkor nekik van vigasztalásuk. Hiszik, hogy Krisztus feltámadt, és ezért az elhunytakat is fel fogja támasztani. Vagyis van folytatás. Aki megvallotta bűneit és elfogadta az Úr szeretetét, az az örök életben, aki pedig nem tette ezt meg, az az örök kárhozatban folytatja útját. De mindenki fel fog támadni.
Éljük meg úgy a következő heteket, a gyászolók istentiszteletét, a temetőlátogatásokat, hogy reménység van a szívünkben. Vegyük komolyan Isten ígéreteit, és bízzuk az Ő végtelen irgalmára elhunyt szeretteinket.
“Reménykedj az Úrban, légy erős, és bátor szívű, reménykedj az Úrban!” Zsoltárok 27,14