Júl
15Azután ezt mondta Isten Ábrahámnak: Szárajt, a feleségedet ne nevezd többé Szárajnak, hanem Sára legyen a neve!16Mert megáldom őt, sőt fiút adok neked általa; megáldom őt, és népek támadnak belőle, népek királyai származnak tőle.17Ábrahám ekkor arcra borult, de nevetett, ezt gondolta ugyanis magában: Százesztendős embernek lehet-e gyermeke? Vagy Sára kilencvenéves létére szülhet-e? 18És ezt mondta Ábrahám az Istennek: Bárcsak Izmael életét oltalmaznád!19De Isten ezt mondta: Nem! Sára, a feleséged szül neked fiút, akit Izsáknak fogsz nevezni. Szövetségre lépek vele is, örök szövetségre, meg utódaival is.
1Azután megjelent neki az Úr Mamré tölgyesében, amikor a déli hőség idején a sátor bejáratában üldögélt.2Fölemelte tekintetét, és látta, hogy három férfi áll előtte. Amint meglátta őket, eléjük futott a sátor bejáratától, földre borult,3és így szólt: Uram, ha elnyertem jóindulatodat, kérlek, ne kerüld el szolgádat! 4Mindjárt hozatok egy kis vizet, mossátok meg a lábatokat, és dőljetek le a fa alá!5Én meg hozok egy falat kenyeret, hogy felüdüljetek, és úgy menjetek tovább, ha szolgátok mellett mentek el! Ők azt felelték: Tedd azt, amit mondtál!
6Ábrahám besietett Sárához a sátorba, és azt mondta: Siess, dagassz meg három mérték finomlisztet, és süss lángost!7Majd kiszaladt Ábrahám a csordához, fogott egy szép és zsenge borjút, odaadta a legényének, az pedig gyorsan elkészítette.8Azután vett vajat, tejet, meg vette a borjút, amelyet elkészíttetett, és eléjük tette. Ő maga pedig ott állt mellettük a fa alatt, amíg ettek.
9Azután ezt kérdezték tőle: Hol van Sára, a feleséged? Ő így felelt: Itt a sátorban.10Egyikük azt mondta: Egy esztendő múlva visszatérek hozzád, és feleségednek, Sárának akkor már fia lesz! Sára közben ott hallgatódzott a háta mögött a sátor bejáratánál. 1Ábrahám és Sára élemedett korú öregek voltak, és Sáránál már megszűnt a női életfolyamat.
12Sára nevetett magában, és azt gondolta: Miután megvénültem, lehet-e még gyönyörben részem? Meg az uram is öreg!13De az Úr megkérdezte Ábrahámot: Miért nevetett Sára, és miért mondta: Ugyan, hogy szülhetnék öreg létemre?14Van-e valami lehetetlen az Úr számára? Egy esztendő múlva visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának. 15Sára azonban tagadta: Nem nevettem! – mondta, mert félt. Az Úr azonban így szólt: De bizony nevettél!
1Mózes 17,15-19, 1 Mózes 18,1-15
Kedves Testvérek! Nemrég bibliai foci tábort tartottunk gyülekezetünkben. A nyári szünet második hetében hétfőtől péntekig minden reggel másfél órát töltöttünk együtt a fiatalokkal, gyerekekkel. Mindenki ugyanazzal a céllal érkezett: szerettek volna fejlődni a fociban. Az azonban már az első edzésen kiderült, hogy bár ugyanaz a cél, a hozzáállásban óriási különbségek vannak. Az első nap még mindenki motivált volt, csillogtak a szemek, lelkesen futottak, kitartóak voltak.
De a második napon már volt olyan, aki azt mondta, én nem tudok futni, és onnantól kezdve valóban, nem is futott. Próbáltam biztatni, bátorítani, csak egy fél kört, aztán sétálj, csak egy kicsit még adjál bele, aztán majd megpihensz, de ő eldöntötte, nem fog futni. Aztán olyan is volt, aki a hét második felében többször is elkésett az edzésről. 20-30 percet, a 90 perces edzésről. Aztán mire felhúzta a cipőjét, meg lefutott néhány büntetőkört, már el is ment a fél edzés. Lemaradt a bemelegítésről, lemaradt a labdakezelés gyakorlásáról, azért, mert nem volt megfelelő a hozzáállása.
És persze volt olyan is, és a többség ebbe a kategóriába tartozott, aki pontosan érkezett, kitartóan futott, jól elfáradt, de tudott fejlődni valamiben, mert ezért jött. Szeretett volna jobb lenni a fociban. Ugyanazok a körülmények, ugyanazok a lehetőségek, és mégis, mennyire különböző lehet a hozzáállás.
Így működik ez a hitéletben, az Istennel való kapcsolatban is. Nem mindegy, hogy milyen a hozzáállásunk. A mai és a jövő heti istentiszteleten összesen három különböző állapotban figyeljük meg a történetbeli Ábrahám hozzáállását. Nézzük meg, hogyan fejlődött az ő Istenbe vetett hite, bizalma, és gondoljuk át, vajon mi hol állunk ezen az úton? Ma az első felolvasott történetről beszéljünk, a jövő heti alkalmon pedig, ha Isten éltet bennünket majd részletesen áttérünk a másodikra és a harmadikra is.
Mai történetünk arról szól, hogy Isten gyermekáldást ígér Ábrahámnak és Sárának, ők azonban kételkednek Isten hatalmában. Először, még a 17. fejezetben ír arról a Biblia, hogy Isten megszólítja Ábrahámot, megújítja vele szövetségét, és ígéretet tesz neki, hogy Sára fiút fog szülni, és Isten áldása vele lesz. Nagyon beszédes Ábrahám reakciója erre az ígéretre. Így írja a 17. fejezetben az ige: Ábrahám arcra borult, de nevetett, és azt mondta magában: Százesztendős embernek lehet-e gyermeke? Vagy Sára kilencben éves létére szülhet-e? És ezt mondta Ábrahám az Istennek: Bárcsak Izmáel életét oltalmaznád!
Mennyire emberi Ábrahám reakciója. Leborul, vagyis hálás Isten ígéretéért, de valójában nem hiszi el. Sőt, kineveti Istent. Az emberi törvényszerűségekre tekint. Arra, hogy a realitás szerint egyszerűen nem lesz egy százéves és egy kilencven éves embernek gyermeke. Képtelenség. sőt, nevetséges. Annyira hihetetlen, hogy Ábrahám el is könyveli, ebből nem lesz semmi. És mivel úgy érzi, ebből nem lesz semmi, inkább mond ő maga egy jobb ötletet. Ha már úgysem születhet gyermekem Sárától, legalább a meglévőt, Izmáelt áldd meg. Így mondja Istennek: „Bárcsak Izmael életét oltalmaznád!” Arról az Izmaelről beszél, aki eleve azért született meg, mert Ábrahám és Sára nem hitték el Istennek, hogy lesz közös gyermekük. Azért küldte be Ábrahámot a szolgálója sátrába, mert kételkedett benne, hogy Isten gyermeket ad nekik. Ábrahám tehát nem vette komolyan Isten ígéretét. Nem bízott benne. Nem tudta elképzelni, hogy Isten képes volna ilyen lehetetlen dologra, hogy neki gyermeket adjon.
És aztán ugyanez az eset megismétlődik Sárával is. Nem sokkal később három férfi érkezik a házaspárhoz Isten követeként. Ábrahám szépen vendégül látja őket, majd pedig az egyik szájából ismét elhangzik Isten ígérete. „Egy esztendő múlva visszatérek hozzád, és akkor már a feleségednek, Sárának fia lesz!”
Sára ott hallgatózott a sátor mögött, és amikor ezt meghallotta, ő is ugyanúgy reagált, ahogy nem sokkal korábban Ábrahám tette. Ezt írja a Biblia: „Sára nevetett magában, és azt gondolta: Miután megvénültem, lehet-e gyönyörűségem? Meg az uram is öreg!” Persze amikor számonkérték, tagadta, hogy nevetett volna, de az Úr megmondta: De bizony, nevettél!
Kedves Testvérek! Ez az első általános reakciónk Isten hatalmára nézve. Egyszerűen kinevetjük. Gyermekáldás fog érkezni a családba, amikor már évek óta nem sikerült? Dehogy fog. Nevetséges. Emberileg nézve lehetetlen. Sokszor ez az első reakciónk. Aztán kiderül, hogy van egy új lehetőség, van még egy sokadik esély, és bizonyos esetekben valóra válik az álom. Még akkor is, ha emberileg nem volt rá esély. Ki ne ismerne olyan párokat, akik sokat vártak a gyermekáldásra, és aztán végül mégiscsak megadatott nekik. Nem mindenkinek adatik meg, de sokaknak igen.
Vagy ha a betegségekre gondolunk, sokszor azokkal kapcsolatban is csak úgy kinevetjük Istent. Meg fogok gyógyulni a betegségemből? Dehogy fogok. Ez nevetséges. Esélytelen. Emberileg nézve nincs megoldás. És hibáztatjuk az ellátó rendszert, hibáztatjuk Istent, hibáztatjuk egymást, vagy korábbi életmódunkat, amellyel mi magunk is okozhattuk a bajt, és megállapítjuk, ez van, bele kell törődni. De hány olyan eset van, amikor a realitás ellenére mégis megadatik a gyógyulás? Hány olyan rokonunk, ismerősünk van, aki már átesett egy-egy beavatkozáson, vagy beállítottak neki egy gyógyszert, és utána éveket, évtizedeket élhetett még? Mi pedig képesek vagyunk mégis kinevetni Istent, amikor erősödést, vagy gyógyulást ígér. Akárcsak Ábrahám, és Sára.
És életünk legfontosabb kérdésében, az élet és a halál dolgában is lehet ilyen a hozzáállásunk. Amikor búcsúznunk kell elhunyt szeretteinktől, vajon mi játszódik le a gondolatainkban? Minden református gyászistentiszteleten elhangzik valamilyen formában, hogy mivel az Úr Jézus feltámadt a halálból, minket is fel fog támasztani, és vele való örök életre hív. És mit csinálunk, amikor ezt halljuk? Nevetünk magunkban. Hiszen sokan kételkednek ebben. Persze. Szép kis mese. Ez csak egy olyan kapaszkodó a hívők számára, amit csak az idősek, betegek, gyengék, vallásosok hisznek el. És amíg nem lesz számunkra égető ez a kérdés, mert nem kerülünk közel a halálhoz, addig csak kételkedünk, nevetünk. Ráérünk még foglalkozni ezzel.
De, amikor elvesztjük a házastársunkat, szüleinket, vagy amikor magunkon érezzük, hogy már nem sok van hátra, akkor már nem olyan nevetséges kérdés ez. Sőt, létfontosságú lesz számunkra. Vajon mi az igazság? Mi lett az elhunyttal, akit szerettem? Hová került? És én hova készülök? Lesz-e valami a halál után? Te mit gondolsz erről testvérem? Komolyan veszed-e Isten ígéretét, aki azt mondja a megtérő latornak a kereszten: „ma még velem leszel a paradicsomban”?
Kedves Testvérem! Te ki szoktad-e nevetni Istent? Kételkedsz-e az ő lehetőségeiben? Mi az, amit eddig nem vettél komolyan az Ő hatalmából? Életednek mely területén mondod azt Istennek, hogy úgysem tud segíteni?
Az elmúlt héten sokfelé viharok pusztítottak. Amikor látunk egy-egy felvételt az orkán erejű szélről, ami pillanatok alatt hatalmas fákat borít fel gyökerestül, nekem mindig az jut az eszembe, milyen gyengék, törékenyek vagyunk, mi emberek. Ha jön az áradás, ha jön a villám, a szél, mennyire tehetetlen az ember. Ugyanakkor az is eszembe jut ilyenkor, hogy milyen hatalmas lehet az az Isten, aki az egész teremtett világot megalkotta. Ha hiszem, hogy ő teremtett mindent, és kézben tartja a természet erőit is, akkor, hogy merem én kinevetni őt? Hogy mondhatom én bármire azt, hogy Istennek lehetetlen? Ábrahám és Sára kinevették az Urat. Vajon Te komolyan veszed-e az Ő hatalmát? A saját életünkben, a családunk életében, a nemzet életében, és az egész teremtett világ dolgában, komolyan tudod-e venni Isten hatalmát? Milyen a hozzáállásod?
Ábrahám eleinte csak nevetett. Aztán – majd meg fogjuk látni – hogy elkezd alkudozni. Elkezd bízni Istenben, és hittel kérni tőle dolgokat. De végül el fog jutni abba az állapotba, (és jövő héten majd erről lesz szó,) amikor már nem neveti ki az Urat, nem is kéreget, hanem egyszerűen szó nélkül rábízza magát, és hittel járja földi útját. Amikor Isten azt kérte tőle, hogy vigye fel a fiát, Izsákot egy hegyre, és ölje ott meg, áldozza fel neki, már szó nélkül indul el erre a hit próbára, mert teljes szívvel bízik Isten hatalmában, szeretetében. És végül meg is fogja tapasztalni, hogy Isten nem akart neki rosszat, és nemhogy nem veszi el tőle a fiát, hanem még sokkal több áldást, örömöt ígér és ad neki.
Ma tehát gondoljuk át, életünknek mely területein szoktuk kinevetni Isten ígéreteit. Gondoljuk át, milyen a mi hozzáállásunk a hit dolgában! Rögtön feladjuk-e, mint aki azt mondja a fociedzésen, hogy én nem tudok futni, vagy küzdünk, harcolunk, és hittel kapaszkodunk Isten ígéreteibe?
Isten hatalmára, szeretetére az Úr Jézusban van a garancia, akiben rengeteg ószövetségi ígéret teljesedett be. Már a bűneset után megígérte Isten, hogy az asszony utódja a kígyó fejére fog taposni. De számtalan más ígéret is az ő születésében, halálában és feltámadásában teljesedett be. Hát bízzunk benne ma is, vegyük komolyan hatalmát, és adjunk hálát azért, hogy hozzá tartozhatunk. Ámen.