Sze
Amikor felzendültek a harsonák, a cintányérok és a hangszerek, és dicsérték az Urat, mert ő jó, és örökké tart szeretete, akkor a házat, az Úr házát felhő töltötte be, úgyhogy a papok a felhő miatt nem tudtak odaállni, hogy szolgálatukat végezzék, mert az Úr dicsősége betöltötte az Isten házát. 2Krónikák 5,1-14
I.Valószínűleg mindnyájan tudjuk, mit jelent beköltözni egy házba. Van közöttünk, aki építkezett, és az alapozástól kezdve minden munkálatnál jelen volt, mások pedig egy használt házat vettek meg, és azt újították fel, mielőtt beköltöztek. Nagyon jó érzés az, amikor elkészül a házunk, lakásunk, de amíg nem lakik benne senki, addig mindig lesz egyfajta üresség érzés, ahogy belépünk. Ha nincsenek kitéve képek, ha nem hallatszik a beszéd, ha nem érezzük az ebéd illatát, akkor bármilyen szépre is sikerült az épület, mégis üres maradt. Ahhoz, hogy otthonos legyen, bele kell költöznie az életnek, meg kell érkeznie a lakóknak.
Valami hasonlónak lehetünk tanúi mai történetünkben is. Hosszú évek munkája után, végre elkészült a jeruzsálemi templom. Dávid előkészítette a terveket, beszerezte a szükséges nyersanyagokat, fia, Salamon pedig megszervezte és elvégezte a munkálatokat. Ott állt a gyönyörű épület, precíz munkával elkészültek a berendezési tárgyak, minden apró részletre odafigyeltek, mégis hiányzott belőle valami. Kívülről jól nézett ki, de belül üres volt, nem volt benne élet.
Kedves Testvérek! Mindnyájunk életében vannak olyan időszakok, amelyekben mi is érzünk egyfajta ürességet. Van otthonunk, van családunk, tesszük a dolgunkat, megoldjuk egyik feladatot a másik után, és mégis azt érezzük, valami hiányzik. Érvényes ez a lelki életre is. Itt vagyunk az istentiszteleten, hallgatjuk az Igét, imára kulcsoljuk a kezünket, talán szolgálunk is, de mégis úgy érezzük, valami még kellene. Ez így nem elég, ez így nem az igazi. És ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy valamit elrontottunk. Bármi okozhatja. Egy tragédia, egy betegség, egy mindent megváltoztató telefonhívás, vagy bármi, ami egyszerűen csak nem változik az életünkben. Lehet, hogy nem leljük örömünket a munkánkban. Lehet, hogy leterhelnek a körülöttünk levő emberek. Lehet, hogy nem jó nekünk abban a közösségben, amelyhez tartozunk. Valami új kellene, valami másra, többre, jobbra vágynánk, mint amiben élünk. És az is előfordulhat, hogy még csak nem is a körülményeinkkel van baj. Csak belül érezzük, hogy valami nem jó. Valami hiányzik. Valami nincs a helyén.
A templom elkészült, de mégsem volt kész, mégsem volt otthonos, mert nem volt benne élet. Még nem érkezett meg bele Isten jelenléte. Mert nélküle a templomépület semmit sem ér. Hiába a sok értékes alapanyag, a cédrusgerendák, aranyozott berendezés, hiába a díszes oszlopok, amíg Isten nincs ott, az egész csak egy üres épület. A mi életünk is látszólag készen van. Már nem vagyunk kis gyermekek, vannak céljaink, körülményeink, értéktárgyaink, tudjuk, mi a teendőnk, mégis, ott lehet bennünk az az Isten alakú űr, amit semmi más nem tud betölteni. Életünk minden körülménye lehet megfelelő, elegendő, de amíg nem érkezik meg a helyére, a szívünkbe az Úr, addig időről időre megérezhetjük ezt az ürességet.
II. De akkor mit tehet az ember? Mi kell ahhoz, hogy ezt az űrt betöltse Isten? Mi kell ahhoz, hogy megérkezzen, beköltözzön, otthonossá tegye az életünket? Történetünk folytatásából ez derül ki. Érdemes elolvasni az egész fejezetet, mert a Biblia nagyon szépen és részletesen leírja, hogy hogyan készült a nép az istentiszteletre. Ennek a felkészülésnek több része is üzenetet hordoz számunkra.
1.Az első lépés az volt, hogy bevitték a szövetség ládáját a templom legbelső részébe, a szentek szentjébe. A Szentírás még azt is megjegyzi, hogy ebben az időben a ládában csak a tízparancsolatot tartalmazó két kőtábla volt benne. Vagyis az egész templom központi, legszentebb helyére oda kerül az Isten által adott törvény, a szövetség írásos dokumentuma. Ami eddig egy méltatlanabb helyen volt, az most a fő helyre került. A díszes templom legkiemelkedőbb helyére, a középpontba.
Ezt látva feltehetjük magunknak a kérdést: hol van a mi életünkben az Istennel való szövetség? Mennyire fontos nekünk a vele való kapcsolat? Hol van az Ő Igéje, hol van a Biblia az életünkben? Csak úgy ott van valahol a sarokban, ott porosodik a polcon, vagy valami méltatlan helyen? Vagy ott van középen, kéznél, életünk szerves részeként? Ha azt szeretnénk, hogy az üresség érzés elmúljon, a helyére kell kerülnie az Igének az életünkben.
2. Aztán a készülés második részeként azt olvassuk, hogy a papok megszentelték magunkat. Abban az időben az istentiszteleti szolgálathoz meg voltak a konkrét tisztulási előírások. Elő volt írva, hogy hogyan kellett megmosniuk a kezüket és a lábukat, meg volt szabva, hogy milyen ruhában kellett lenniük, és számos olyan dolgot is felsorol a Szentírás, amitől a szolgálat előtt tartózkodniuk kellett.
Ha azt várjuk a vasárnapi alkalmaktól, hogy Isten töltse be a bennünk kialakult űrt, érdemes lenne egyfajta bemosakodással készülni. Ahogyan a papok rendbe tették magukat, ahogyan az orvosok a műtét előtt alaposan bemosakodnak, úgy kellene nekünk is minden lelki alkalom előtt felkészülni. Hogyan várhatnánk, hogy találkozunk Istennel, ha nem készülünk fel? Hogyan tudnánk őt készen fogadni, ha nem teszünk meg semmi különöset, amikor rá várunk. Ilyen bemosakodás lehetne a csend. Itt a templomkert, van még imasétánk is, de ha csak néhány percre az alkalom előtt leülnénk, máris más lelki állapotban érkeznénk. Vagy ilyen bemosakodás lehet az imaközösség, amit ma már második vasárnap tartottunk, az első harangszótól, a második végéig. Akik a múlt héten eljöttek, többen elmondták, hogy teljesen másként tudtak megérkezni az istentiszteletre, mert előtte volt egy kis közös csendesség. Nem muszáj mindenkinek imádkoznia, az is elég, ha valaki csak ott van, csak együtt mondja az áment, de máris más érzéssel érkezik az istentiszteletre. De otthon is be tudnánk mosakodni. Ahogyan felvesszük valamelyik elegánsabb ruhánkat, úgy készíthetnénk a lelkünket is. Akár azzal, hogy nem engedünk be semmijen zajt. Mi lenne, ha vasárnap reggel nem hallgatnánk híreket, vagy nem néznénk valamit a tv-ben, vagy nem nézegetnénk mindenféle dolgokat a telefonunkon, hanem képernyő nélkül, külső zajok nélkül érkeznénk ide? A papok bizonyos dolgoktól megtartóztatták magukat, hogy készen álljanak. Talán érdemes lenne követni az ő példájukat.
3.Aztán harmadjára szó esik az áldozatbemutatásról is. Azt írja a Biblia, hogy annyi jószágot áldoztak fel, hogy meg sem lehetett számolni. Vagyis örömmel, szívből ajánlottak fel a javaikból. És nem a silány jószágokról volt itt szó, hanem az áldozati törvények alapján csak a legjavát adták, és mégis komoly mennyiséget. Nem azon gondolkodtak, hogy lehet a lehető legkevesebbet adni, hanem örömmel adtak, a javából, sokat, mert számítottak az Úr érkezésére. És mindeközben megszólal a zenekar, és a kórus. 120 harsonás, sokféle más zenész, és minőségi énekkar kezdi el zengeni: Jó az Úr, mert örökké tart szeretete. Tökéletes összhangban, több szólamban, minőségi módon. Mert várják Isten érkezését. Készülnek, adnak, szolgálnak, mert szeretnék, ha az űr, ami az új templomépületben van, végre betöltésre kerülne.
Vajon mi mit ajánlunk fel Istennek? És miből mennyit adunk? Mennyi jut neki az időnkből? Mennyit kap a figyelmünkből? Mennyit kap vissza az anyagi javainkból, amit eleve tőle kapunk? Sajnos, sokszor azért érezzük üresnek magunkat, mert csak a maradékot lökjük oda Isten elé. Ha maradt pár percem, ha ráérek, akkor elolvasok valamit. Ha épp nincs fontosabb dolgom, akkor odaszánok egy órát. Ha mindent megvettem a pénzemből, amit épp most akartam, és már azt sem tudom, mit kellene vennem legközelebb, akkor adok némi adományt. Izrael népe azonban megszámlálhatatlan, minőségi áldozati állattal állt az Úr elé.
III. A nép felkészült. Ami rajtuk múlott, azt megtették. A történet befejezése azonban nem az emberi teljesítményről szól. Mert jó lenne azt mondani, hogy annyira jól felkészültek, annyira jól odatették magukat, hogy Isten az emberi tettek miatt végre megérkezett. Látta, hogy a láda a helyére került, látta az áldozatokat, a felkészülést, hallotta a szép dicsőítő éneket, zenét, és ezért megérkezett.
De a vele való találkozás, soha nem az emberi teljesítményen múlik. Tehetjük mi hálából mindazt, amit eddig felsoroltunk, de mindig Ő a kezdeményező. Ez abból az apró részletből derült ki, hogy amikor Isten felhő formájában betöltötte a templomot, az emberek nem tudtak mit csinálni. Így írja az Ige: az Úr házát felhő töltötte be, úgyhogy a papok a felhő miatt nem tudtak odaállni, hogy szolgálatukat végezzék, mert az Úr dicsősége betöltötte Isten házát. Vagyis, amikor Isten megérkezik, akkor ott már szó sincs emberi érdemekről. A felkészült papok szolgálata nélkül is betöltötte Isten a templomot. Ott már nem volt szükség az áldozatokra, ott már a felhő miatt talán a kórus és a zenekar sem tudott működni, de Isten megérkezett, és betöltötte a teret, és betöltötte a szíveket.
Milyen jó ezt tudni, Testvérek. Hogy Ő cselekszik. Sok mindent megtehetünk, hogy teret készítsünk neki, de végül mégsem a mi teljesítményünk az, ha Ő megérkezik. Egyedül kegyelemből, egyedül hit által jöhet be az életünkbe, hogy betöltse a bennünk lévő űrt. Ezt tette meg Fiában, az Úr Jézusban a kereszten. Benne már a mi felkészülésünk előtt elindult felénk. Mert ahogy ott, a templomszentelésnél Isten akart a nép között lakni, úgy azóta is ez a szándéka. Szeretne megérkezni. Szeretne jelen lenni, szeretne átformálni bennünket. Szeretné, ha nem éreznénk üresnek magunkat, hanem vele, az Ő beszédével, az Ő lelkével telne meg az életünk. És mi történt ezután? Miután Isten betöltötte a templomot jelenlétével, Salamon imádkozni kezdett. Vagyis az ember felkészüléséből, és Isten megjelenéséből kapcsolat keletkezett. Folytatás. Állandó jelenlét. Kedves Testvérek! Ez volna a lényeg. Hogy ha Isten megérkezett, mi pedig teret adunk neki, akkor ez ne csak egy alkalmi, ünnepi pillanat legyen, hanem tartós kapcsolat. Rendszeres találkozás, folyamatos jelenlét. Keressük hát Őt, aki előbb keresett meg bennünket, kérjük, hogy érkezzen meg a mi szívünkbe is naponként, és maradjunk vele kapcsolatban, hogy a mi üres szívünk, végül az Ő áldott otthona lehessen. Ámen.